Kereső toggle

Haynal Imre: Egy rendszerek feletti ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kiváló orvos, forrófejű professzor, de mindenekelőtt: ember, aki bármilyen tekintéllyel szembeszállt, ha jogtiprást, üldözést vagy elnyomást látott.

Haynal Imre 1892. november 12-én született az erdélyi Besztercén. Édesapjától, aki híres megyei tisztiorvos volt, nemcsak az orvosi pálya és a gyógyítás iránti szenvedélyt örökölte, hanem megtanulta a toleranciát is: az idősebb Haynal fontosnak tartotta, hogy gyermekei mindhárom erdélyi nyelvet kitűnően beszéljék, és nemzeti, valamint vallási hovatartozástól függetlenül egyenlőnek tekintsék embertársaikat. Olyan korokban, amelyben előbb nemzeti, majd vallási, végül származási alapon bélyegeztek meg és végeztek ki százezreket, Haynal Imre következetesen elutasította a diszkrimináció minden formáját – akkor is, ha ezért saját pozícióját vagy akár életét sodorta veszélybe.

A német tannyelvű evangélikus gimnázium elvégzése után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Orvoskarán folytatta tanulmányait, majd 1915 áprilisában avatták doktorrá. Diplomája mellé megkapta katonai behívóját, így az első világháborút a montenegrói, az orosz és az olasz frontokon katonaorvosként harcolta végig. A hírhedten véres isonzói csatában maga is megsérült (átszakadt a dobhártyája), ám ennek ellenére tovább mentette a sebesülteket. Bátor tetteiért később vitézi címet is kapott, ám a háborúnak örökre ellenségévé vált.

Leszerelése és a trianoni döntés után Budapesten folytatta orvosi gyakorlatát, a neves Korányi Sándor professzor mellett, aki a klinika elektrokardiográfiai (EKG) laboratóriumának vezetését is rábízta. Az ifjú Haynal hamar az EKG hazai bevezetésének úttörője lett, ő készített először Magyarországon magzati elektrokardiogrammot, „A szív és vérerek betegségei” című dolgozata évtizedekre a világhírű magyar kardiológia alapművévé vált.

Haynal rendkívül fontosnak tartotta, hogy folyamatosan képezze magát, és ismerje a legújabb kutatásokat és technológiákat. Előbb Kölnben, majd Bécsben tanult, végül 1927-től egy évet ösztöndíjjal Londonban töltött, ahol annyira beleszeretett az angol kultúrába, hogy kortársai rendszeresen tipikus angol úrként jellemezték, szivarral a szájában, zsebórával mellényzsebében, érdes humorral. Az angol úr képével azonban vajmi kevéssé volt összeegyeztethető heves temperamentuma, amely már egyetemi évei alatt is rendre felszínre tört, olyannyira, hogy egy szakmai vita elmérgesedése során képes volt kardpárbajra hívni ellenfelét.

Haynal heves jelleme különböző szerelmi kalandokban is megmutatkozott. Bár neje mindvégig hű maradt hozzá, Haynal élete végéig tartó meg-megújuló szerelmi viszonyt folytatott egy angol diplomata feleségével.

Tanítványai rajongtak a szókimondó professzorért, ugyanakkor felettesei és kollégái gyakran összeférhetetlennek találták, mivel egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, és igazához a végsőkig ragaszkodott. Minél magasabban állt valaki a létező, vagy képzeletbeli ranglétrán, annál nyersebben bánt vele, ám diákjaival rendkívül megértő és szívélyes tudott lenni. Egyik egykori tanítványa visszaemlékezésében arról számolt be, hogy bár Haynal professzor előadásain zsúfoltságig megtelt a terem, egyszer mégis előfordult, hogy egy diák az első sorban elaludt. A professzor súgott valamit az egyik tanársegédnek, aki távozott a teremből, majd egy csésze kávéval tért vissza. Haynal felébresztette az alvó diákot, elétette a csésze kávét és ennyit mondott: „Kedves kolléga úr, úgy látszik mind a kettőnknek nehéz éjszakája volt, tehát jót fog nekünk tenni egy erős fekete.”

A Híres magyar orvosok című könyvben Szállási Árpád megjegyzi Haynalról, hogy legendásan jó diagnosztikai érzéke mellett egyedülállóan tudott bánni betegeivel, ezáltal megnyugvást, bizalmat, reményt és élniakarást ébresztett bennük.

A második bécsi döntésig Budapesten dolgozott, majd visszatért a Magyarországhoz éppen visszacsatolt Kolozsvárra. A nacionalista közhangulat ellenére egyetemi székfoglalójában leszögezte, hogy nem fog sem az egyetem alkalmazottai, sem a klinika betegei között különbséget tenni nemzetiségi alapon. Megbélyegzett és a tudományos életből kizárt zsidó barátait és kollégáit a nyilvánosság előtt vállalta, tüntetőleg együtt mutatkozott velük. 1944-ben, amikor az őt egykor kinevező miniszter azt kérte, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá, annyit üzent vissza, hogy „a miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá”. Az orvoskar dékánjaként egymaga zavarta el a zsidó diákok elkergetésére érkező csőcseléket. A klinikára több száz zsidót fogadott be betegként, viszont a lebukás kockázata miatt nem jelentette be őket, ezért az így fellépő ágyhiány miatt a kórház folyosóján is emberek feküdtek. Attól való féltében, hogy az ápolók esetleg kifecsegik, hogy a „betegek” nagy része tulajdonképpen üldözött zsidó, meghívott egy püspököt, aki szentbeszédet tartott arról, hogy a fecsegés is halálos bűn lehet.

Valahogyan mégis kiszivároghatott, hogy a klinika voltaképpen menedékhely, így egy nap csendőrök érkeztek, hogy razziát tartsanak. Haynal azonban már ismert határozottságával emelt hangon zavarta el a kiérkező hatóságokat: „Itt nem zsidók, hanem betegek vannak, és mindegyiküket jól ismerem!” A háború vége felé a klinikán menedéket találtak katonaszökevények, román csobánok és legyengült német katonák is, soha senkit nem szolgáltatott ki. A szövetségesek győzelmét követően megtagadta a kolozsvári tudományegyetem kiürítésére kiadott parancsot arra hivatkozva, hogy Kolozsvár túlnyomórészt magyarlakta város, így magyar egyetem jár neki. Bátorságát a szovjet hatóság méltányolta, így budapesti kinevezésének elfogadása előtt még megmentette az egyetemet a bezárástól.

Budapesten 1946-ban vette át a II. sz. Belklinika vezetését, majd a Magyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta. A kommunista diktatúra kiépülése közben továbbra is hű maradt elvéhez: osztálytól és származástól függetlenül kezelt bárkit. Egy közeli ismerőse, Kulcsár László megemlékezésében említ egy történetet, amikor Haynallal együtt ültek klinikai rendelőjében, pár évvel a háború után. Haynal meglátott az utcán egy rongyos, tántorgó embert, akit felhozatott az asszisztensnőjével. Az első látásra részegnek tűnő emberről kiderült, hogy szovjet hadifogságból hazatérő, éhségtől támolygó fogoly volt. Haynal megvizsgálta, levitette a zuhanyzóba, megebédeltette, végül pénzt adott neki vonatjegyre és útravalóra, hogy hazajusson. Ez utolsó jelenetre betoppanó meglepett kollégájának csak ennyit mondott: „Nem arra esküdtünk, amikor orvosok lettünk, hogy sokat keresünk, hanem arra, hogy segítünk az embereken. S ez a néhány forint most többet használt minden gyógyszernél.”

Örök ellenzékisége ismét konfliktusok forrásává vált. Egy ízben, amikor Rákosi személyesen felhívta, hogy egyik ellenfele feleségének egészségi állapotáról érdeklődjön, Haynal közölte vele, hogy őt köti az orvosi titoktartás, információval nem szolgálhat, majd egyszerűen letette a telefont. Talán az általa kezelt számos szovjet tisztnek köszönhetően nem lett koncepciós per az incidensből. Más alkalommal Ratkó Anna miniszter Haynal elvtársnak szólította, mire a professzor legendás angol hűvösségével csak ennyit mondott: „Ha ön engem elvtársnak szólít, a szavaknak nincs többé értelme.” Lelkes tanítványai rendre próbálták magyarázni, hogy miért csak a mutatóujját nyújtja a magasabb rangú pártfunkcionáriusoknak: „A professzor úr fél minden fertőzéstől.” Ám ez a védekezés ugyancsak ingatag lábakon állt, mivel Haynal látványosan parolázott a segédmunkásokkal.

Az 1956-os forradalomban nem vett részt tevékenyen, ám az egyenlő bánásmód elvéhez ekkor is következetesen ragaszkodott, így klinikáján egyetlen kommunista tisztviselőnek sem esett baja. A forradalom után, bár fia és sok barátja emigrált, ő továbbra sem akarta elhagyni Magyarországot. Az épülő Kádár-rezsim megpróbálta lekötelezni, így 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Mindhiába, hiszen rövidesen élesen összeütközött a hatalommal. Amikor egy egyetemi gyűlésen a rektor ’56-ról, mint ellenforradalomról szónokolt, Haynalnál egyszer csak betelt a pohár és mérgesen közbeszólt: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Majd felállt és felment irodájába, hogy összepakolja holmiját. Pár nap múlva kényszernyugdíjazták – természetesen nyugdíj nélkül. Hiába próbáltak meg közbenjárni érte kollégái, hiába írt maga személyesen Kádárnak, hogy betegei és a kórház érdekében hadd dolgozhasson tovább, a főtitkár személyesen válaszolt neki, és közölte, hogy ezt a szemtelenséget egyetlen rendszer sem engedheti meg magával szemben.

Innentől kezdve magánpraxist működtetett, amelynek fenntartását részben az általa egykor bújtatott zsidó magánszemélyek segítették. Bár az író- és művészvilág mind hozzá járt, nagyon megviselte, hogy egykoron világhírű klinikája a szeme előtt veszítette el presztízsét, és indult pusztulásnak. Az 1962-ben alapított Orvostovábbképző Intézetet még életében, 1975-ben Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemmé (HIETE) nevezték át.

Olvasson tovább: