Kereső toggle

Reformpróféták

Apa és fia küzdelme a hazai zsidóság emancipációjáért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Löw Lipótnak és az őt a szegedi rabbiszékben 1878-ban követő fiának, Immanuelnek az élete két évszázadon ívelt át. Lipót a reformkorban volt vezéralakja a zsidók polgárosodásának, vallási reformjának és magyarosodásának, tudományos munkásságával pedig korábban nem látott magasságokba emelte a magyar zsidó művelődéstörténetet. Fia, Immanuel hiába volt közel hét évtizeden át a zsidó tudomány egyik óriása, az utolsó zsidó polihisztor, a világszerte ismert orientalista, élete végén megtagadták tudósként, magyarként, emberként egyaránt. 1944-ben, 90 évesen deportálták és a halálba kényszerítették.

Löw Lipót 1811-ben született a morvaországi Czernahorán, felmenői között apai és anyai ágon több rabbi volt. 13 éves korától különböző jesivákban tanult, majd híres rabbik magán-tanítványaként gyarapította tudását. A Talmud és a Szentírás mellett nyelvészettel, történelemmel, esztétikával foglalkozott, Mendelssohn és Herder könyveit olvasta, Schiller verseit fordította héberre. Német anyanyelve mellett megtanult héberül, csehül, olaszul, franciául, latinul és görögül. 1829-ben Kismartonban ismerkedett meg a magyar nyelvvel, melyet később tökéletesen megtanult. 1835-ben avatták rabbivá, Morvaországban azonban nem kapott állást a reformer művei miatt eretneknek tartott Chorin Áron aradi rabbival való barátságáért. Ezt követően házitanítóskodott, majd különböző világi intézményekben – a pesti és pozsonyi lutheránus gimnáziumban, a bécsi egyetemen – képezte magát. Bécsben Mannheimer modern szellemű zsinagógájába járt, az ő ajánlására hívták meg Nagykanizsára próbaszónoklatra, ahol 1841 nyarától helyettes rabbiként, 1842–46 között pedig főrabbiként ténykedett.

Löw itt-tartózkodásának öt esztendeje alatt vált a reformirányzat (neológia) ikonjává, a reformkor egyik mértékadó személyiségévé és nemzetközi szaktekintéllyé. Újításaival arra törekedett, hogy a zsidó vallás törvényeit összhangba hozza a polgárosodás követelményeivel és a magyarosodás kívánalmaival. A zsidóság emancipációját oly módon kapcsolta össze annak modernizációjával és integrációjával, amely egyúttal a zsidó identitás, a vallási hagyományok megőrzését is biztosította. Sem a kikeresztelkedést, sem a befelé fordulást nem tartotta elfogadhatónak: a zsidó hagyományok és a modernizáció értékeinek együttes megvalósítását hirdette. A modernizáció érdekében szükségesnek tartotta a zsinagógai reformokat és a magyar nyelv terjesztését, valamint a zene bevezetését – orgona és férfikórus közreműködésével – az istentisztelet részeként. 1844-től magyarul prédikált, s a nagykanizsai zsidótemplomban szólalt meg először Magyarországon orgona 1845. október 22-én.

A magyarosodást a vallási reformmal összekapcsoló mondatai később szállóigévé váltak: „Bátran tehát, barátim! honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát” – azaz a zsidóságot polgári egyenjogúsággal ruházza fel. Löw a zsidó elemi iskolában nagy hangsúlyt helyezett a magyar nyelv és irodalom elsajátítására, 1842-ben pedig iparos és kézműves egyesületet szervezett Nagykanizsán. 1844-ben a Pesti Hírlap hasábjain fejtette ki nézeteit, vitatkozva az integrációt ellenzőkkel, vagy az önfeladó beolvadást szorgalmazókkal (így Kossuthtal). Cikkeiben felvetette egy magyar nyelvű rabbiképző intézet felállításának szükségességét.

Löw Lipót 1846 nyarától Pápán folytatta tevékenységét, ahol 1850-ig működött. Megérkezését követően, szeptember 11-én egyórás magyar nyelvű beszéddel avatta fel a pápai zsinagógát, az eseményt Deák Ferenc nemzeti ünnepnek nevezte. 1847-ben elindította a Magyar Zsinagóga című magyar nyelvű folyóiratot a „felvilágosodott vallásosság, tiszta erkölcsiség és buzgó hazafiság” izraeliták közötti elterjesztése céljából. A király születésnapján, 1847. április 19-én tartott prédikációjában Jeremiást idézve buzdított a haza jólétének szolgálatára, s a valódi hazafiság erényeinek kimunkálására. Ezért is fogadta csalódással 1848-ban a zsidóság emancipációjának elmaradását.

A szabadságharc kitörésekor tábori lelkészként buzdította híveit, 1848. július 30-án a sellyei táborban lelkesítette a nemzetőröket, november 26-án pedig a pápai újoncokhoz szólt. 1849. június 3-án a veszprémi zsinagógában a Függetlenségi nyilatkozatot méltatta óriási sikerrel, ahol a jelenlévő megyei urakat követve – rendhagyó módon – a zsidók is levették fejfedőjüket. A szabadságharc leverését követően 1849. október 15-én Pápán letartóztatták, két hónapot töltött vizsgálati fogságban a pesti Újépületben. Itt egy ideig együtt raboskodott apósával, a neves pesti reformrabbival, Schwab Löwvel, akinek Leontin nevű leányát 1842-ben vette feleségül. Löw december 14-én szabadult a fogságból, 1850 végén azonban a szegedi hitközség választását elfogadva az alföldi városba költözött. Távozásában szerepet játszott, hogy a pápai hitközség ortodox része nem nézte jó szemmel tevékenységét, több alkalommal feljelentették, rágalmazó újságcikkeket jelentettek meg róla, átoklevelet terjesztettek, s ellene tanúskodtak a vizsgálati fogság alatt. Löw életének hátralevő 25 éve az aranykort jelentette a neves rabbi és az őt befogadó város számára. Ezalatt az időszak alatt bontakozott ki igazán tudományos munkássága. Megírta a zsidó exegézis részletes történetét, publikálta vallástörténeti, hitközség-történeti és archeológiai tanulmányait, életrajzokat írt, műveivel lerakta a zsidó régészet és a folklór alapjait.

1858-ban megindította a Ben Chananja című német nyelvű folyóiratot, melynek 1867-ig összesen tíz évfolyama jelent meg. A lap a hazai zsidó nyilvánosság fórumává vált, de biztosította a kapcsolódást a német nyelvű zsidó világ felé is. Löw reformer szellemű írásaiban foglalkozott az emancipáció és a vallási reform kérdéseivel, s szerepet vállalt egyes rituális kérdések tisztázásában. Véleménye mértékadónak számított a vallási konzervativizmus és modernizáció konfliktusában.

Löwöt nagy várakozással töltötte el az országgyűlés összehívása 1861. április elején. A feltámadás című beszédében Ezékiel látomását idézve párhuzamot vont a pusztában megelevenedő Izrael és Magyarország feltámadása között. Az országgyűlés feloszlatása azonban ismét elodázta a zsidók polgári egyenjogúságának kérdését és annak törvénybe iktatására egészen az 1867-es kiegyezésig várni kellett. Löw hálás szívvel fogalmazta meg a zsidóság hivatását: „Magyar hazánkért, melyen kívül nincs számunkra hely, tettre kész lelkesedéssel lángolni, s jólétét és dicsőségét előmozdítani.”

Löw Lipót 1875. október 13-án este, a sátorok ünnepének előestéjén hunyt el, emlékét idézi a még ma is álló nagykanizsai, pápai és szegedi (régi) zsinagóga. Szeged általa vált a zsidó tudomány egyik európai központjává, s az izraelita hitfelekezet 1868-69-es kongresszust követő szétszakadása után – neológok, ortodoxok, status quo ante – a neológia egyik fellegvárává.

Lovagból kirekesztett

Löw Immanuel 1854. január 20-án született Szegeden, atyja második feleségének (Leontin 1851-ben elhunyt) elsőszülött gyermekeként. A zsidó elemit és a piarista gimnáziumot szülővárosában végezte el, majd 1872–78 között a berlini egyetemen és a berlini zsidó teológiai szemináriumban tanult. A berlini egyetemen bölcsészdoktorrá avatták. 1878. szeptember 8-án a szegedi neológ hitközség megválasztotta főrabbinak, s tisztségét haláláig betöltötte. Atyjához hasonlóan a magyar nyelvű hitszónoklat mestere volt, s tudományos munkássága mellett szívesen vállalt közéleti funkciókat is. Szeged város közgyűlésének választott, majd örökös tagjaként munkálkodva nagy tisztelet övezte.

Művei többségét németül írta, de a klasszikus héber, görög és latin mellett számos ókori keleti nyelvet ismert. Kiváló filológus és műfordító volt, maga is írt héber nyelven verseket, számos cikke jelent meg a Magyar Zsidó Szemlében és német nyelvű folyóiratokban. Munkássága elismeréseként az uralkodó a Ferenc József-rend lovagja érdemrenddel tüntette ki. Első jelentős műve az 1881-ben Lipcsében kiadott teológiai disszertációja, az Aramäische Pflanzennahme volt, melyben a sémi filológia és botanika segítségével mutatta be a Biblia növényvilágát. Feldolgozta a szegedi zsidóság történetét (1785–1885), múlhatatlan érdemeket szerzett az új, szecessziós stílusú szegedi zsinagóga felépítésében, melynek bibliai kertjét maga tervezte és telepítette. A felavatásra 1903-ban nyilvános istentisztelet keretében került sor.

Március 15-ei prédikációiban nagy hangsúlyt fektetett a hazafias szellem ápolására, s igazi patriótaként viselkedett a háborút követő években. Egyaránt elítélte a Tanácsköztársaságot, a szegedi ellenforradalmárok antiszemitizmusát és a fehérterror zsidóüldözéseit. Kritikát fogalmazott meg Horthy Miklós fővezérrel szemben is, mivel nem rendszabályozta meg különítményeseit. Bíráló megjegyzései miatt 1920-ban letartóztatták, majd két és fél hónapos vizsgálati fogság után házi őrizetbe helyezték, az ellene indított perben azonban 1921 októberében nemzetközi nyomásra ejtették a vádakat. Az 1920-as évek első felében tette közzé élete főművét, a Die Flora der Juden négy kötetét, amelyben bemutatta a Szentírás, a Talmud és a középkori zsidó irodalom teljes növényvilágát, vizsgálta szerepüket a vallásjogban, a folklórban, az orvostudományban, a művészetekben és a családnevekben.

Az 1926-ban elfogadott felsőházi törvény két helyet biztosított a zsidó felekezeteknek (egy neológ és egy ortodox), melynek köszönhetően 1927-ben, a neológ hitközségek országos értekezletén Löw Immanuelt választották meg felsőházi tagnak. Ezen tisztségében szót emelt a numerus clausus törvény megújítása ellen (1928), melynek – Eötvös Józsefre hivatkozva – maradéktalan eltörlését javasolta. Felemelte hangját az első zsidótörvény felsőházi vitája során (1938. május 24.) rámutatva, hogy a jogegyenlőség halálát jelentő javaslatot két évtizedes gyűlöletbeszéd előzte meg. Egyben reményét is kifejezte: „…törvénytisztelő megadással és türelemmel fogjuk várni a jogegyenlőség feltámadását, a tálitá kúmit…” Várakozásában csalódnia kellett, hiszen az 1940. évi XXVII. tc. megvonta a felsőházi képviseletet a zsidó hitfelekezetektől, így Löw Immanuelnek megszűnt a felsőházi tagsága. A jogszabály indoklása szerint: „Az izraelita hitfelekezet felsőházi képviseletének történeti gyökerei nincsenek.” A második zsidótörvény (1939) pedig a szegedi városi közgyűlés örökös tagságától is megfosztotta.

Az agg tudós 89 esztendősen, 1943. szeptember 8-án, beiktatásának emléknapján mondta el utolsó nagy beszédét, melyet tőle szokatlanul szabadon adott elő. Rá egy hónapra az engesztelés napján (jóm kippúr) megátkozta Hitlert és a Harmadik Birodalmat. A német megszállást követően 1944. június 28-án Szegedről elindult a harmadik deportáló vonat 2400 emberrel, az utolsó kocsiban Löw Immanuellel és családjával. Löw már az indulás előtt tüdőgyulladást kapott a téglagyári gyűjtőtábor hideg padlóján. A deportálást megelőzően Hamvas Endre csanádi püspök hiába intézett levelet a belügyminiszterhez, Löw nem kapott mentesítést. A szerelvény utolsó kocsiját Budapesten lekapcsolták és utasait az Aréna úti zsinagóga udvarába vitték. A 90 éves, szinte vak, a betegségtől és éhezéstől legyengült haldokló főrabbit hiába szállították kórházba, életét már nem lehetett megmenteni, 1944. július 19-én elhunyt. Két nap múlva ideiglenes nyughelyre helyezték, ahol 1947-ben exhumálták és Szegedre vitték át. Közel 300 műve jelent meg nyomtatásban, s bibliográfiájában 602 művét tartják számon. (A szerző történész)

Olvasson tovább: