Kereső toggle

A játék a lényeg

Kinszki Imre fotói

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Zsibongó Király utca, macskaköves utak, összefutó villamossínek, kovácsoltvas kerítés mintás árnyéka, pihenő fuvaros, pesti költözködők, a Keleti pályaudvar ablakain beszűrődő hatalmas fénynyalábok… Páratlan benyomás éri az embert, ha megtekinti Kinszki Imre fotográfus képeit, melyeket Budapesten készített az 1930-as években. Új szemszögből nézi eztán a várost maga is, melynek jellegzetes atmoszféráját oly hűen megörökítette a fiatal művész, aki 1944-ben, egy németországi halálmenetben tűnt el 43 évesen. Életműve immár a 20. századi modern fotóművészet része, nevéhez több posztumusz album, kiállítás fűződik, fotói jelenleg a Holokauszt Emlékév jegyében a Balassi Intézetben láthatók. „Ezzel bárhol új életet kezdhetünk” – így bízta ’44-ben lányára és feleségére Kinszki azt a kis bőrtáskát, amely legjobb képei negatívjait tartalmazta. Lányával, a magyar drámapedagógia egyik meghatározó alakjával, az idén 80 éves Kinszki Judittal édesapja szellemi hagyatékáról beszélgettünk.

Kinszki Imre fotói sajátos hétköznapi életképek, melyek keveset árulnak el az adott politikai éráról. Önben milyen emlékeket idéznek?

– Édesapám képei a nagyon boldog gyermekkoromat jelentik. Zugló, Rákospatak és a körülötte lévő érintetlen természet maga volt a szabadság. Nagy kirándulásokat idéznek édesapámmal a budai hegyekben, esti sétákat, csillagokat. Valóban egy-két olyan képe van csak, ami a korra utal: egy krétarajz, egy politikai plakátokkal teli fal. Édesanyám még a bátyám születése előtt, 1926-ban vett apámnak egy kis fényképezőgépet, gondolta, hátha ez örömöt szerez neki a monoton irodai munka mellett. Apukám nemsokára maga hívta elő a képeit otthon, sőt, egy mikroszkóp és a fényképezőgép segítségével kifejlesztette a Kinsectát, amivel nagyítva tudott közeli felvételeket készíteni. Természetfotóit máig őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum.

Édesapja képeiben játékosság, derű tükröződik, pedig életútját rendkívül korlátozta a kor, amelyben élt.

– Igen, de minket nagyon szeretett. Sok képet, albumot is csinált rólunk, és ezek sem „beállított” fotók voltak. Különösen szeretett az ablakból fényképezni, amire rá is kényszerült: rengeteg utcai felvételt készített abból az irodai sarokszobából, ahol naphosszat dolgozott, a Vigyázó Ferenc utca és az Akadémia utca kereszteződésénél. A numerus clausus miatt nem végezhette el az orvosi egyetemet, ezért egészen a harmincas évek végéig irattáros volt a Textilgyárosok Országos Szövetségében – ott ismerte meg gyors- és gépíró édesanyámat is. Apukám egy asszimilálódott, liberális értelmiségi családba született, nyelveket beszélt, kitűnően végzett a piarista gimnáziumban, neves folyóiratokban publikált, nagyapja a Pester Lloyd főszerkesztője volt, de a zsidótörvények megakadályozták abban, hogy sokoldalú műveltségét kibontakoztathassa.

Ön az édesanyjával a budapesti gettóban élt 1944 végén, hónapokon át. Milyen körülmények között látta édesapját utoljára?

– A háború kitörése után édesapámat elvitték mindenfelé munkaszolgálatra, nehéz fizikai munkákra. Ahova tudtunk, vittünk neki egy kis ennivalót. Egyszer sikerült eljönnie abba a védett házba, ahol laktunk, de édesanyám nem volt otthon – takarított valahol, mert semmi jövedelmünk nem volt. Apa megkért, hogy varrjam fel az inge ujját, és nagyon megdicsért. Ez az utolsó emlékem róla.

Honnan lehet tudni, hogy mi történt a bátyjával és az édesapjával?

– Nem kaptunk semmilyen hivatalos papírt, ezért anyukám élete végéig reménykedett, hogy előkerülnek. Évekig kijártunk minden nap a Keleti pályaudvarra, és érdeklődtünk utánuk az érkezők között. Így találtunk rá a bátyám egyik munkaszolgálatos társára, aki elmondta, hogy Gábort megölték Buchenwaldban, rögtön az odaérkezésük után. Még nem töltötte be a 18. évét. Apámról is egy szökött társa mondta el, hogy egy gyalogmenet tagjaként tűnt el német földön: útban Sachsenhausen felé lőhették agyon őket.

Szülei nem gondoltak arra, hogy időben elmeneküljenek Magyarországról?

– De igen, apámnak már 1939-ben a kapcsolatai révén sikerült útlevelet szereznie Új-Zélandra. Anyukám viszont, aki apja halála után már tizenöt évesen családfenntartó lett, nagyon ragaszkodott a testvéreihez és az édesanyjához, és végül képtelen volt elindulni, pedig már minden össze volt pakolva. Végül maradtunk, mert apukám nélküle nem ment. Anyukámnak emiatt élete végéig rettenetes lelkiismeret-furdalása volt, és úgy védekezett, hogy azt hajtogatta: ők nem haltak meg. Sajnos azok is szinte mind egy szálig odavesztek, akik miatt anyám itthon maradt: a testvérei, az egész felvidéki rokonsága. Voltak, akik a gettó végét sem érték meg. Tudja, hogy ott engem mi mentett meg tízévesen?

Nem. Mi?

– Shakespeare. Abban a szobában, ahová harmincan voltunk bezsúfolva, üvegajtós könyvszekrényekben sorakoztak a díszkötéses Shakespeare-kötetek. Az ablakok be voltak deszkázva, én meg találtam egy kis rést a deszkák között, s abban a keskeny fénysugárban mozgatva a könyveket kiolvastam a drámákat. Mire kijöttem a gettóból, rövidlátó lettem. Ennivaló és fűtés nem volt, legfeljebb egy kenyér jutott az egész szobának naponta, amit becsempésztek nekünk a gettóba. Rengetegen éhen haltak ott, a nagymamám is. Anyukám az oroszok megjelenésekor kimerészkedett a házból, és kért tőlük egy kis kenyeret, mert én akkor már az éhhalál szélén voltam. Még az első világháborúból tudta, mit kell tennie: megcsócsálta a kenyeret apró darabkánként, és azt a nyálas kis darabot betette a számba. Aztán várt tíz-tizenöt percet, majd egy újabb pépes darabkát adott, így táplált fel.

A vészkorszak közepette érte-e bármilyen pozitív élmény Önöket?

– Apámnak több barátja is felajánlotta, hogy elbújtatja, de apám tudta, hogy akkor az illető családostul bűnhődhet, négy embert, főleg gyereket pedig senki sem mert vállalni. Egyik nagynéném kislányát egy falusi család rejtegette, aztán egy helybéli följelentette őket, ezért a nyilasok a teljes családot a kislánnyal együtt nyilvánosan kivégezték. Tehát egy ilyen döntést nehéz volt meghozni, sok múlott a körülményeken is.

Megjegyzem, az egyik legnegatívabb élményem is a kiálláshoz kötődik. A zsidó mivolt a mi családunk számára csak adminisztratív szempontból létezett, a vallást sokkal inkább a görög katolicizmus jelentette számunkra, amelybe 1940-ben bekeresztelkedtünk, és amelynek gyakorlatát követtük is. Főleg a bátyám, akit a lelkipásztora különösen szeretett. Egyszer később megkérdeztem tőle, miért nem tett semmit azért, hogy a bátyámat megmentse, unokaöccsének is mondhatta volna őt, egy papnak mindenki hitt volna. Azt felelte: azért nem tett semmit, mert Istennek szentekre és mártírokra van szüksége. Elfogadtam volna, ha bevallja, hogy félt, de ez a válasz mélységesen fölháborított és eltávolított.

És mi lett a fotónegatívok sorsa?

– Egy kis dobozban megjárták a gettót, majd édesapám íróasztalának egy fiókjában pihentek. Aztán édesanyámtól valaki kicsalta, és azóta is árulja őket. A negatívok egy része a nyolcvanas években a FSZEK (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) Budapest Gyűjteményébe került. Az első kiállítás a Vintage Galériában volt 1993-ban. Lassan került be a köztudatba édesapám neve, de most egyre többször kérnek tőlem engedélyt közlésre.

Ön később sem gondolt arra, hogy elmenjen Magyarországról?

– A háború után nagyon szegények voltunk, és hova is mehettünk volna? Aztán 1956 meghatározó élmény volt a számomra, és magyar szakos tanárként, majd drámapedagógusként is ide kötött a nyelv, a kultúra. A gimnáziumi osztályommal végigasszisztáltuk a rendszerváltás összes tüntetését. Megmutattam nekik a Rákóczi-lovasszobrot is, aminek a talapzata mögé bújtam ’56-ban a lövöldözések elől. Férjem, lányom, az életem minden mozzanata ideköt, soha nem bántam meg, hogy itt maradtam. Az átélt nehézségek talán empatikusabbá is tettek mások szenvedései iránt.

– Elhíresült mottója volt a Vörösmarty Gimnázium neves drámapedagógusaként: „Deviánsok ide hozzám, nem fogunk unatkozni!” A legendák szerint abban az iskolában sem Önök, sem a tantestület nem unatkozott.

– A tantestület kis része tolerálta csak, amit mi a dráma tagozaton csináltunk, mert itt másfajta gyerekek voltak, mint a többiek. Én nem tudok mit kezdeni a tiszta kitűnő tanulóval, mert ő erre nem alkalmas! Itt nem a szövegtudás, hanem a játék a lényeg: a drámapszichológiában mindenki kijátszhatja magából az élete legnehezebb pillanatait. Nagyon sokat megtudtam róluk. Ezek a fiatalok a nem mindennapi szenvedéseik miatt számítanak deviánsoknak.

Ki a deviáns Ön szerint?

– Az, aki kreatív. És a kibontakozásához a lehető legtöbb szabadságra van szüksége. 1979-ben indult el a dráma tagozat, és 1993-ban végzett az utolsó osztályom. Számos darabunkkal minden létező versenyt megnyertünk, és az érettségire a kisujjukban volt az egész antik drámairodalom. A nyolcvanas évek minden szempontból a kibontakozás időszaka volt: mindig elmentünk a határokig, de soha nem léptük át azokat. Ehhez olyan gyerekek kellenek, akik súlyos, nem mindennapi élményeket hoznak magukkal, szóval ez egy másfajta dolog, mint amiről a szabályos iskola szól. Nem lehet úgy felvételiztetni őket, hogy ki hány pontot szerzett. Nem butábbak másoknál, csak másképpen kell őket tanítani, és ezt nem értették a kollégák. Náluk nem vezet eredményre a szigor, a tekintélyelvűség. Szerencsére sikerült egy kisebb tanári teamet összehoznom, de volt egy nyugdíjas matematikatanár is, akinek a tenyeréből ettek. S ha már volt ott egy ilyen osztály, akkor ránk testálták az összes iskolai műsort. Mi gyakran kitaláltunk valami olyat, hogy a sikere miatt meg kellett ismételni az ünnepélyt. Például egyszer április 4-ére megcsináltuk az Egy szerelem három éjszakáját, amire eljött Hubay Miklós is, azután a rádióban elmondta, hogy meg van döbbenve, hogy milyen átéléssel meg tudták csinálni a gyerekek. Mert nagyon sokat beszélgettünk róla, és rengeteg mindent megértettek.

A drámapedagógia a túlélés egyik eszköze lehetett, Önnek és a tanítványainak is…

– Ma is az. Bármiben jók. Van köztük egyetemi tanár a Harvardon, híres fotós Spanyolországban, filozófus, vendéglátós, többen színészek lettek, köztük Földesi Judit, Nagy Ervin, Román Judit, Szűcs Gábor, Dózsa Zoltán. Azt látom, hogy akik oda jártak, a világon bárhol feltalálják magukat.

Névjegy

Kinszki Judit 1934-ben született, magyar-angol szakos tanár, drámapedagógus. 1962-től a Vörösmarty Gimnázium irodalmi színpadát, 1979-től 1993-ig a dráma tagozatát vezette. A Magyar Drámapedagógiai Társaságnak, az Országos Diákszínjátszó Egyesületnek és a Szabad Színjátszók Egyesületének alapító tagja.

Olvasson tovább: