Kereső toggle

Aki nem félt a Sárkánytól

Stetson Kennedy esete a Ku-Klux-Klannal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Feltettem az álarcot, és bevonultam a terembe. Csuklyám mögött biztonságban éreztem magam a Klavalierek fürkésző szeme elől. Több ezer klántag jelent meg, köztük nők és gyermekek is. Még a gyermekeket is szabályos klán-egyenruhába, kámzsába és csuklyába bújtatták.
– Hol van Kennedy? – kérdezte Bob elfúlva.
– Épp most ment be – válaszolta Starnes.
– Szent isten! Ki kell hoznunk valahogy!
– Mi baj?
– Kelepcébe csalta a Sárkány. Tíz perc múlva a Klavalierek bezárják az ajtókat, és a Sárkány elrendeli, hogy mindenki vegye le az álarcot! Mihelyt valamelyik Klavalier felismeri Kennedyt, azonnal sípjába fúj, a többiek körülfogják, aztán elteszik láb alól.
– De hát hol az ördögbe tudnád megtalálni? Kilátástalanabb, mint szénakazalban egy tűre akadni.
– Tudom, de azért megpróbálom – szólt Bob, és visszarohant a terembe.” (részlet Stetson Kennedy: A Ku-Klux-Klan tagja voltam c. könyvéből)

Stetson Kennedy 1916-ban született egy jómódú floridai család gyermekeként, felmenői között szerepel a Függetlenségi Nyilatkozat egyik aláírója, valamint John Batterson Stetson, a híres cowboykalapok megálmodója is. Kennedy nem mindennapi életpályát mondhatott magáénak. Író, emberi jogi aktivista, környezetvédő, folklorista, aki még 93 évesen is aktív alakítója volt társadalmának. Leginkább arról vált ismertté, hogy a negyvenes években beépült az akkor reneszánszát élő Ku-Klux-Klanba, hogy titkaikat leleplezze, és megfelelő peranyagot szolgáltasson ellenük. Tapasztalatait, kalandjait később papírra vetette A Ku-Klux-Klan tagja voltam című könyvében, ami olvasmányos stílusát tekintve inkább detektívregényre emlékeztet, mint száraz dokumentációra, noha tényanyagban sem szenved hiányt.

A klán elleni szívós harca gyerekkorába nyúlik vissza, amikor is családja fekete szolgálóját brutálisan bántalmazták és megerőszakolták a helyi klántagok, mert „feleselt a fehérekkel” (értsd: szóvá tette a kalauznak, hogy rosszul adott vissza buszjegye árából). Személyes visszaemlékezése szerint ez az epizód akkora hatással volt életére, hogy örökre szembefordult a klánnal.

Beszivárgása előtt számos leleplező cikket írt már a rasszista mozgalomról, azonban úgy érezte, ennél többre van szükség. „A klán régi és új gaztetteinek kutatása kapcsán csakhamar szemembe ötlött, hogy erről a kérdésről szinte kizárólag cikkeket és nem leleplezéseket írtak. Az írók a klán ellen foglaltak állást, de édeskevés belső tényt tudtak róla. Ütéseikből így hiányzott a szükséges erő ahhoz, hogy »kiüssék« a klánt. Nem egyszerűen több szóra volt tehát szükség, hanem törvényes bizonyítékokra. Ugyanilyen világos volt az is, hogy a bizonyítékok megszerzéséhez valakinek klán-kámzsába kell bújnia és kiteregetnie a kámzsás rend szennyesét az egész világ előtt. Elhatároztam, hogy önként vállalkozom erre a feladatra” – írja A Ku-Klux-Klan tagja voltam c. könyvében.

Klántaggá avatása után Kennedy kapcsolatba lépett Lawrence Daniel Duke-kal, Georgia akkori igazságügyminiszter-helyettesével. Állandó telefon-összeköttetésben voltak, így Kennedy, amikor tudomást szerzett egy-egy éjjeli akció tervéről, értesítette Duke-ot, aki megpróbálta elejét venni a zaklatásoknak. Közösen dolgoztak azon, hogy megfelelő peranyagot gyűjtsenek a klán ellen, és betiltassák az akkor még legálisan működő, saját bevallása szerint „jótékony szervezetet”, mely az „igazi amerikanizmus előmozdítását” tűzte ki célul.

A Ku-Klux-Klant 1865-ben alapította meg Tennesse államban hat konföderációs veterán. Kezdetben csupán saját szórakozásukra ijesztgették fehér lepedőbe bújt szellemekként a fekete lakosokat, mozgalmuk azonban hamar kiterjedt: 1868-ban már 500 ezer tagja volt az egyesületnek, ez idő alatt pedig már ezernél is több ember esett áldozatul rajtaütéseiknek. A Kongresszus 1871-ben terrorista szervezetnek nyilvánította és betiltotta a klánt, 1915-ben azonban ismét megalakult. A szervezet történetének következő periódusában a feketék mellett már zsidók, katolikusok és szakszervezeti tagok is célponttá váltak.

A klán neve a görög „küklosz” szóból ered, ami kört jelent, a „klán” utótagot pedig a skót klánoktól vették át, akárcsak a keresztek égetését – a skót lovas futárok lángoló kereszttel szólították hadba a klántagokat. Emellett a kereszt a Ku-Klux-Klan „keresztény” hitvallását is közvetítette, szertartásaikon rendszeresen hangzottak el imák a klán-káplán vezetésével. A szervezet kapcsolatban állt a náci Német-Amerikai Bunddal is, egy New Jersey-ben tartott közös gyűlésen a „Bundführer”, August Klapprott kijelentette: „A Bund és a Klán elvei egyek.”

A klán gyűlései szigorúan titkos, zárt körben zajlottak, a külvilág számára megközelíthetetlenek voltak. Szertartásaik misztikus elemeken alapultak, szerveződésüket „Láthatatlan Birodalomnak” nevezték, melynek élén a „birodalmi mágus” állt. Az első birodalmi mágus Nathan Bedford Forrest volt, akinek a nevét 1959-től egészen 2014-ig viselte egy jacksonville-i gimnázium. A „birodalom” több „királyságból” tevődött össze, melyek irányítói a „Nagy Sárkányok” voltak. A mozgalom a húszas években élte fénykorát; létszáma ekkor több millióra rúgott. A klán titkosrendőrsége a „Klavalier Klub” vagy más néven „korbácsoló osztag” volt. Kennedy maga is szemtanúja volt kegyetlen és gyáva módszereiknek: éjszaka, sötét, kihalt városrészeken, a „szellemruha” inkognitója alatt, bandába verődve alázták meg áldozataikat; egy ízben egy fekete taxisofőrt kínoztak meg azért, mert fehér utasokat szállított. A megnyomorított ember végül életét vesztette, a klántagok autóval keresztülhajtottak rajta.

Kellő számú bizonyíték gyűjtése után Kennedy a helyi hatóságok rendelkezésére bocsátotta anyagait, az igazságszolgáltatás azonban nem tanúsított nagy érdeklődést az ügy iránt, noha kellő mennyiségű tényanyaggal támasztotta alá a szervezet tevékenységének törvényellenességét. Köszönhető volt ez részben annak, hogy sokan féltek a klán kiterjedt hatalmától, részben pedig annak, hogy a rendőrség maga is tele volt klántagokkal.

Azon küzdve, hogy ne kallódjanak el frissen szerzett információi, Kennedy kapcsolatba lépett a Superman rádiósorozat szerzőjével, aki örömmel egyezett bele a klánellenes hadjáratba. Superman, aki még az atomtámadással szemben is sérthetetlen volt, egész Amerika-szerte hatalmas népszerűségnek örvendett a gyerekek körében. A háború és a náci fenyegetettség elmúltával a gyártásvezető újabb gazembereket keresett, akikkel Superman felveheti a harcot, a Ku-Klux-Klanra pedig tökéletesen ráillett ez a szerep. Kennedy a legapróbb részletekig ismertette a szervezet felépítését, szertartásait a műsor szerkesztőivel, melyek alapján egy 16 részes sorozat készült „A tüzes kereszt klánja” címmel. A történet előrehaladtával újabb és újabb információk kerültek nyilvánosságra a klán féltve őrzött titkaiból. A gyerekek rabló-pandúr játéka új szereplőkkel bővült: párnahuzatos klánfigurák és törölközővel repkedő Supermanek kergetőztek az utcákon, és harsogták a szervezet éppen aktuális titkos jelszavait, nevetség tárgyává téve a szakralizált mozgalmat. A közvetítést követő második héten a klán tagtoborzása a nullára esett vissza.

Nem ez volt az egyetlen sikeres társadalmi összefogás a klán ellen: Atlanta, Miami és más déli városok lelkészegyesületei klánellenes vasárnapi istentiszteleteket szerveztek, melyeken leleplezték a szervezet keresztény színezetű hazugságait. E mozgalom ugyancsak hasznosnak bizonyult: Alton M. Young, aki harminc évig a Ku-Klux-Klan országos káplánjaként tevékenykedett, Louie D. Newton baptista lelkész prédikációja hatására határozta el, hogy felszámolja kapcsolatát a klánnal, és kilép a szervezetből.

1952-ben Kennedy harcba szállt Florida kormányzója címéért, ami nem várt gyűlölethullámot szabadított fel körülötte: éjszakai randalírozók feldúlták és megrongálták beluthahatchee-i otthonát, gyújtóbombát dobtak házára. Ekkorra már nyilvánosság elé került a klán után való kémkedése is, így a rasszista szervezet mindent elkövetett, hogy eltegye láb alól. Georgia Nagy Sárkánya, Samuel Green 1000 dollárt ígért „Kennedy hátsójáért”. Az incidensek következtében Kennedy egy időre Franciaországba költözött, itt írta meg 1954-ben ominózus könyvét a fehér szervezetről, melyet Jean-Paul Sartre adott ki.

Kennedy élete végéig munkálkodott azokért az ügyekért, amelyek inspirálták, utolsó napjaiig a közélet aktív szereplője maradt. 2002-ben 33 év házasság után elvesztette feleségét, Joyce Ann Kennedyt, 2006-ban, 90 évesen azonban ismét oltár elé állt – immár hatodízben: feleségül vette Sandra Parksot, aki az aktivista mellett maradt annak 2011-ben bekövetkezett haláláig.

Kennedynek a társadalom egyéb területein végzett munkásságát számos díjjal jutalmazták; sok egyéb mellett a Florida Folklór Társaság egykori elnökeként és alapító tagjaként Florida Népi Örökség díjban részesült, bekerült Florida Művészeinek Híresség-csarnokába, Franciaországtól Jules Verne-kitüntetést kapott, 2006-ban pedig Florida államától Életműdíjban részesült. 2005-ben október 4-ét St. Johns megye Stetson Kennedy-nappá nyilvánította.

Stusd Terkel, Pulitzer-díjas író így nyilatkozott az emberi jogi aktivistáról a New York Timesnak címzett levelében: „Stetsont leginkább egy bajkeverőhöz hasonlítanám a szó legjobb értelmében. Egy fél tucat Stetson Kennedyvel át lehetne alakítani társadalmunkat igazságossá, jóindulatúvá és széppé.”

Kilencvenes éveit taposva az aktivista így vallott magáról: „Szeretem azt gondolni, hogy még mindig nem váltam túlkorossá.” És valóban: még 93 évesen is a mezőgazdasági munkások jogaiért menetelt. És hogy mi volt a titka? Kennedy mindig azt tanácsolta a fiatalabbaknak: „Válassz egy ügyet, és ragaszkodj hozzá!”

Olvasson tovább: