Kereső toggle

In Memoriam Jancsó Miklós

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A január 31-én, 93. életévében elhunyt Jancsó Miklós, kétszeres Kossuth-díjas filmrendezőnk mai napig szélsőséges indulatokat vált ki, ha művészetét értékelni kell. Ki volt ez az ember, akit sokak szerint Bartók Béla és Puskás Ferenc mellett világszerte a harmadik legismertebb magyarként tartottak számon a hetvenes években?

Pályája a hatvanas években indult, akkor, amikor a filmtörténelem egy kivételes és soha vissza nem térő pillanatában az igényes művészi vagy szerzői filmek egyúttal a mozihálózatok tömegeket vonzó, nagy népszerűségű filmjei is lehettek. Az újhullámos rendezők, az olasz Fellini és Antonio-ni, a svéd Ingmar Bergman, a francia Truffaut és Godard, az angol Tony Richardson és még sokan mások forradalmian újfajta módszerekkel mutatták be filmjeikben a második világháború utáni modern világ emberének magányát, a politika, a pénzvilág régi-új ördögszekerét, az üres káprázatot, a dolce vitát. Az ekkor pályakezdő magyar filmrendezőknek nemcsak a film külföldi mestereitől jövő formanyelvi újításaikban kellett önmagukat megtalálniuk, de a mondanivalójuk megfogalmazásában be kellett kalkulálniuk a kelet-európai szocialista diktatúrák kultúrpolitikájának „tűrni-tiltani-támogatni” jelszavú elvárásrendszerét,

a besúgó rendőrállam megtévesztő, bekebelezni kívánó halálos ölelését. Jancsónak ebben a közegben sikerült filmjeivel rést ütnie a vasfüggönyön úgy, hogy filmjei nem kötöttek egyik tábor felé sem semmilyen vállalhatatlan kompromisszumot.

A nagy művésztárs Szabó István III/III-as ügynökként a pályakezdő Jancsóról a hatvanas évek elején többek közt azt jelentette, hogy ártalmatlan bolond. A valóban bohém szemléletű Jancsó azonban már az első jelentős filmjében, az Oldás és kötésben (1963) szakított a szocializmus merev osztályszemléletével, és az értelmiségi lét megalkuvásait elemezte. Igazi hangját a Szegénylegények (1965) című filmjével találta meg, amely a magyar filmkritikusok szerint minden idők legjobb magyar filmje. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverését követő kegyetlen megtorlások bemutatása, melyben a hatalom játéka a legyőzött túlélők megalázását, egymás közötti megosztását célozza, mindenki számára félreérthetetlenül beszélt az 1956-os forradalmat követő rendszerről. Ettől a filmjétől kezdve vált fő témájává a hatalom, az elnyomás cirkusza, az egyén és a közösség manipulálásának, elnyomásának a vizsgálata.

A Fényes szelektől (1968) kezdve sajátos stílusát tovább építette. Lecsupaszított tézisfilmeket csinált, amelyekben a tánc, a tömegek mozgáskoreográfiája, talányos képi szimbólumok kerültek előtérbe.

Az elvont eseménysor példázat jellegét, parabolikus jelentését felerősítik a gyakran tíz-tizenöt perces snittek. Ezekben vágás nélkül vált a történet teret és időt. A forgó kamera előtt hol kitágul a kép, és végtelen horizontban mutatja az alakzatokba rendeződött tömegek mozgását, táncát, hol az összeszűkülő képmezőbe belépő és kilépő szereplők párbeszédeit rögzíti. Cseh Tamás zenéje, Cserhalmi György, Madaras József, Törőcsik Mari és sok más nagyszerű színész nem hagyományos, pantomimszerű, szikár játéka teszi még teljesebbé ezt a semmihez nem hasonlítható rendezői univerzumot.

A Még kér a nép (1972) is kizárólag bonyolultan koreografált hosszú snittekből áll. Ez a film Cannes-ban a legjobb rendező díját hozta neki. A vérbe fojtott munkásfelkelés bemutatásával nemcsak a kapitalizmust, a pénz- és hatalomimádást, a másik fölötti aljas uralomgyakorlást bírálta kíméletlenül, hanem a baloldaliság utópikus, idealisztikus, szektás vonásait is. A nyugati kritikusok közül sokan a Jancsó-életműből ezt a filmet tartják a legtökéletesebbnek. Bár már erre a filmjére, és az összes többi ezt követőre is rányomta a bélyegét a meztelenség nyílt ábrázolása. A rengeteg meztelenség joggal fordította el a konzervatívabb nézőközönséget ezektől a filmektől, még ha ez nála sok esetben a teljes emberi megalázás képi szimbólumaként is funkcionált.

A Szerelmem, Elektra (1974) minden más magyar filmnél élesebben mondott ítéletet a kádári legvidámabb barakkról, s a nézők Aigiszthoszban könnyen azonosíthatták Kádár Jánost, s az általa meggyilkolt Agamemnónban a korábbi bajtárs Nagy Imrét. Bár ez a film Chicagóban még jelentős díjat nyert, életművében az ezt követő filmek sora azonban nem igazán hozott megújhodást. Az 1979-es cannes-i életműdíj is a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji alkotásaira hivatkozva adatott át. A viszonylagos sikertelenség bő két évtizedig húzódott. A kilencvenes években a holokauszt nyomán eltűnt, valaha virágzó vidéki zsidó közösségek emléknyomait térképezte fel értékes dokumentumfilmekben (1993–1994). Nyitott szemléletére, szabadságfelfogására jellemző volt, hogy minden csoportnak, közösségnek, amely a hatalom célkeresztjébe került, azonnal a védelmére kelt, így a kilencvenes évek végi hecckampány során azonnal kiállt a Hit Gyülekezete mellett, de ugyanilyen vehemenciával állt a marihuánát legalizálni kívánó Kendermag Egyesület mellé is.

Kései „feltámadásának” nyitófilmje, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1998), egy hatrészes széria első darabja. Trágár, ugyanakkor megsemmisítően szatirikus és humoros stílusban, két bohócfigura szemszögéből mutatja be a rendszerváltás utáni kiábrándult Magyarországot. Utolsó egész estés filmjében, a 2009-es Oda az igazságban a kései szatirikus clown-filmek jegyeit akarta ötvözni a korai Jancsó-filmek összetettebb stílusával, több-kevesebb sikerrel.

Kilencvenedik születésnapján nem kisebb személyiségek köszöntötték fel s nevezték példaképüknek, mint Martin Scorsese és Darren Aronofsky, Hollywood legendás nagy rendezői.

Olvasson tovább: