Kereső toggle

Katarzis az űrben

Odakintről még sosem láttuk így a Földet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mozifilm ekkora hatásra régóta nem volt képes. Nincs üldözős lövöldözés, sem színpompás lézerek, mégis tátva marad a szánk az elképesztő látványtól. A világűr borzongató sötétjében, a roppant csöndben egy férfi és egy nő drámáját figyeljük, akiket magára hagyott az emberiség. Szorítunk értük, de annyira, hogy magunkon csodálkozunk, hisz mégis filmhősökről van szó. Kilencven percet töltünk velük a Földön kívül, miközben el se hagyjuk a komfortos „nézőtér-állomást”.

A Gravitáció nem fantasztikus, hanem nagyon realista film. Dráma, ami ma is megtörténhet. Űrhajósok szerelik a Hubble-űrteleszkópot, viccelődnek, zenét hallgatnak, miközben Houston figyeli még a szívverésüket is. A látvány (és az erre épülő egész hangulat) már az első képkockától tényleg filmtörténeti ugrás, ahogy ezt az összes napilap pártállástól függetlenül, soha nem látott egységben emelte ki a múlt héten. Pedig űrlényt – az emberen kívül – nem látunk, az űreszközök, köztük a régimódi Szojuzok, igencsak kopottak, az űrhajók belső tere inkább szükséglakás, mint menő sci-fi dizájn. De lakóhelyünk, a Föld bolygó nappala és éjszakája káprázatos élmény. Alfonso Cuarón rendező évekig várt a technológiára, míg ezt a fantáziájában már meglévő látványt elénk tudta tárni.

Ám a technika önmagában nem lenne elég. Gondos kompozícióról van itt szó, melyben a képekkel harmonizáló folyamatos filmzene és a színészek – mindenekelőtt Sandra Bullock egészen kivételes – teljesítménye együtt hatnak a nézőre. És persze a Cuarón kézjegyének tekinthető hosszúbeállítások is. Ez a filmes módszer (percekig nincs vágás) a hatvanas évek művészfilmjeiben, köztük Jancsó Miklós munkáiban volt közismert, ám mára inkább a klipszerű, akciófilmes látvány dívik, annyi vágással, hogy a szemünk alig bírja. Rosszabb esetben párosulva az oda-vissza rángatott (zoomoltatott) kamerával, ami a tévésorozatokból mászott át valahogy a mozivászonra – reméljük, csak egy időre.

A végtelen űrhöz nem illik ez a kapkodás. A katasztrófa ugyan gyorsan eljön, mikor egy trehány módon megsemmisített orosz műhold puskagolyónál gyorsabb darabkái szitává lyuggatják az Explorer űrsiklót, s megölik a legénységet. Csak az odakint időző szkafanderes szereplők élik túl az űrszemét támadását. Az „öreg róka” Matt (George Clooney) és Ryan (Sandra Bullock), aki nevéhez hűen itt is egyfajta közlegény, vagyis újonc, akinek ez az első kalandja az űrben. És ahogy sejtjük, egyben az utolsó is.

Nincs ugyanis űrhajójuk. Oxigénjük fogytán. A gyilkos űrszemét pedig tesz egy kört a Föld körül, és máris itt van megint. Egyetlen esélynek az éppen üres nemzetközi űrállomás látszik, oda kéne átevickélni, de a hiányzó gravitáció miatt nagyon nehéz, többször is a végtelenbe kisodródás veszélye miatt markoljuk a karfát. Hőseink (mely szó most nem képletes) többször is felkészülnek a halálra. Az egyik megrendítő jelenetben Ryan doktornő egy kínai rádióamatőrtől mint az emberi nem éppen elérhető képviselőjétől vesz búcsút, ám úgy, hogy az nem érti az angolt. Aztán az „életösztön” (egy eredeti fordulat után) mégis új ötleteket ad a csoda lehetőségére, amiben ilyen helyzetben nem lehet nem hinni. De a megmenekülés felcsillanó reményét mindig egy újabb, végzetesnek látszó gond hűti le. Végül a második – és éppen kínai – üres űrállomás adja az utolsó halvány esélyt „csak” száz kilométernyire a láthatáron. Ám a régi Szojuzban nincs az odajutáshoz elegendő üzemanyag… Teljes tragédia vagy elégikus-létösszegző elmúlás persze nem fér bele a közönségfilm műfajába, hisz azért arról van itt szó, ha magas színvonalon is.

A mexikói rendező eddigi munkái közül a tényleg sci-fi, de éppen a földön játszódó Az ember gyermeke című antiutópiában már felmutatott valamit a zene és a képek összhangzattanából, a szomorúság és a reménység hangulatainak ügyes keveréséből, itt azonban csúcsra járatja mindezt. És komoly lenyomatokat hagy, ami a mai mozgókép-tengerben, a percenként „frissülő” infóözönben egészen ritka dolog. Példának okáért, napok múlva is azon tűnődünk, való-e nekünk ez a jéghideg űr? Fel van-e, fel lehet-e készülve az ember, a végtelen térrel való pusztán technikai jellegű találkozásra? Apró, de fontos utalások az orosz és a kínai űrállomáson erre a spirituális szorongásra: előbb egy ikon, utóbb egy Buddha-szobor tűnik fel az űrhajósok cuccai között, és Ryan majdnem mond egy imát lelki üdvéért, ha addigi élete során megtanította volna rá valaki...

Hab a tortán a 3D-s technológia, aminek ha valahol, itt igazán megvan a létjogosultsága. A súlytalanságban felénk lebegő tárgyak, az űrben pörögve úszó csavar, amit Clooney egy gyors mozdulattal gyűjt be az orrunk elől, az űrállomások kaotikus belső tere mind a történet valódiságához tartoznak. És itt most megállunk. Mert ennyi talán bőven elég a válaszhoz, amit a „nem tudsz valami jó filmet mostanában?” gyakran ismételt kérdésre adhatunk.

Olvasson tovább: