A Gravitáció nem fantasztikus, hanem nagyon realista film. Dráma, ami ma is megtörténhet. Űrhajósok szerelik a Hubble-űrteleszkópot, viccelődnek, zenét hallgatnak, miközben Houston figyeli még a szívverésüket is. A látvány (és az erre épülő egész hangulat) már az első képkockától tényleg filmtörténeti ugrás, ahogy ezt az összes napilap pártállástól függetlenül, soha nem látott egységben emelte ki a múlt héten. Pedig űrlényt – az emberen kívül – nem látunk, az űreszközök, köztük a régimódi Szojuzok, igencsak kopottak, az űrhajók belső tere inkább szükséglakás, mint menő sci-fi dizájn. De lakóhelyünk, a Föld bolygó nappala és éjszakája káprázatos élmény. Alfonso Cuarón rendező évekig várt a technológiára, míg ezt a fantáziájában már meglévő látványt elénk tudta tárni.
Ám a technika önmagában nem lenne elég. Gondos kompozícióról van itt szó, melyben a képekkel harmonizáló folyamatos filmzene és a színészek – mindenekelőtt Sandra Bullock egészen kivételes – teljesítménye együtt hatnak a nézőre. És persze a Cuarón kézjegyének tekinthető hosszúbeállítások is. Ez a filmes módszer (percekig nincs vágás) a hatvanas évek művészfilmjeiben, köztük Jancsó Miklós munkáiban volt közismert, ám mára inkább a klipszerű, akciófilmes látvány dívik, annyi vágással, hogy a szemünk alig bírja. Rosszabb esetben párosulva az oda-vissza rángatott (zoomoltatott) kamerával, ami a tévésorozatokból mászott át valahogy a mozivászonra – reméljük, csak egy időre.
A végtelen űrhöz nem illik ez a kapkodás. A katasztrófa ugyan gyorsan eljön, mikor egy trehány módon megsemmisített orosz műhold puskagolyónál gyorsabb darabkái szitává lyuggatják az Explorer űrsiklót, s megölik a legénységet. Csak az odakint időző szkafanderes szereplők élik túl az űrszemét támadását. Az „öreg róka” Matt (George Clooney) és Ryan (Sandra Bullock), aki nevéhez hűen itt is egyfajta közlegény, vagyis újonc, akinek ez az első kalandja az űrben. És ahogy sejtjük, egyben az utolsó is.
2013. 10. 11. (XVII/41)
