Kereső toggle

Hétköznapi hősök

Amerikai történet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

George, John, Robert, Harold és Edward Panzer egy családba születtek, mégis különböző családoknál nőttek fel. Történt mindez az 1920-as évek Amerikájában, a nagy gazdasági válság előtti években, amikor gyermekek ezrei kerültek az utcára, a Panzer fiúkhoz hasonlóan. Az árvaságra jutott fiatalok azonban nem törődtek bele addigi életük szűkös lehetőségeibe, s hatvan évvel később mindnyájan sikeres életpályára nézhettek vissza.

Volt, akiből milliomos üzletember, másokból orvos vagy éppen egy népes metodista gyülekezet pásztora lett, s házasságaikból összesen tizenegy gyermek született. Történetüket Bob Dotson, az NBC népszerű riportere dolgozta fel, aki 40 éves szakmai karrierje során azokat a hétköznapi embereket kutatta, akik saját harcukat megharcolva váltak pozitív példákká.

Nem mondhatnánk, hogy a Panzer fiúkat túlságosan elkényeztette volna az élet. A múlt század elején születtek, olyan korban, amikor megélhetés hiányában a bevándorlók gyermekeinek ezrei kerültek New York utcáira, és csak a Gyermekvédelmi Társaság aktivitásának köszönhető, hogy nem ott végezték.

A hároméves George Panzer, valamint idősebb testvérei mindnyájan hasonló helyzetbe kerültek, amikor Belgiumból bevándorolt édesapjuk 1922-ben váratlanul elhalálozott. Anyjuk, a német földről származó Márta egyedül nem tudott megbirkózni öt éhes száj táplálásának feladatával, s úgy döntött, hogy gyermekeit az utcára teszi. Itt találtak rájuk a Gyermekvédelmi Társaság emberei, akik más, utcáról összeszedett árvákkal együtt vonatra tették, és Amerika nyugati részére vitték őket, hátha ott befogadó családra találnak.

„Emlékszem, mennyire meg voltam rémülve, amikor felfogtam, hogy el is veszhetünk” – mondta az NBC riporterének a kilencvenes éveiben járó Harold egy archív felvételen, kezében egy fényképet szorongatva, amelyen fiatal fiúként kétségbeesetten egy kofferbe kapaszkodik, és éppen a vonatra vár. A vonat New Yorkból indult, és Nyugat felé tartott. Minden állomáson előre kihirdették az érkezését. A megállókon a gyermekeket leszállították, sorba állították, és az odaérkező helyiek kiválogathatták maguknak a legszimpatikusabbakat. „Körbejártak minket, s megtapogatták az izmainkat, mintha valami rabszolgavásárban lennénk” – emlékezett vissza Harold könnyezve, a hangjában lévő keserűséget még az elmúlt több mint fél évszázadnak sem sikerült begyógyítania.

Ha egy gyermek az új otthonában rosszalkodott, akkor a nevelőszülők úgy szabadulhattak meg tőle a legegyszerűbben, hogy visszavitték az állomásra, és föltették a következő, árvákat szállító vonatra. Ilyen módon testvérek szakadtak el egymástól, szétszóródva Amerika nyugati részein. Ha valakit örökbe fogadtak, akkor megváltozott nevük miatt később már nem találták meg egymást.

Amikor a vonat a Nebraska állambeli Tekamahba érkezett, első körben négy Panzer fiú talált „gazdára”. Egyedül Harold maradt ki a sorból, s legkisebb testvérét – George-ot – karjába véve kétségbeesetten énekelni kezdett, hogy őt is észrevegyék. „George nagyon aranyos kicsi volt, barna szemekkel, göndör hajjal, s amikor el akarták vinni, a nyakamba kapaszkodott, és nem engedett el. Így a fogorvosnak, aki a kicsit akarta, engem is vinnie kellett” – emlékszik vissza Harold megrendülten. A többiek távoli farmokra kerültek – volt, aki szerető otthonra lelt, volt, akit csak olcsó munkaerőnek használtak. Edward is így járt, és a munka mellett fizetségül a legdurvább veréseket és bántalmazásokat kellett elszenvednie.

Az öt testvér előre megegyezett abban, hogy nem engedik megváltoztatni vezetéknevüket, így soha nem tűnhetnek el nyomtalanul egymás elől. Sikerült is fenntartaniuk a kapcsolatot, és ahogy tudták, segítették egymást. Elszánták magukat, hogy többet akarnak elérni, mint amit az addigi életük kínált fel számukra. A testvérek alkalmi munkákat vállaltak, minden fillért félretettek, és a sajátjukon kívül a többiek tanulmányait is finanszírozták. A nagy gazdasági válság idején is megtakarításaik, valamint szorgalmuk tette lehetővé, hogy továbbtanuljanak.

Edwardnak és Haroldnak sikerült elvégeznie az orvostudományi egyetemet. Edward Okinawában szolgált a második világháború alatt, majd Los Angelesben folytatott orvosi praxist. Harold Bassettbe került, s fontos szerepet játszott a város első kórházának felépítésében. Robert a Nebraska Wesleyan University elvégzése után Kalifornia legnagyobb metodista gyülekezetének, a sacramentói First Methodist Churchnek lett a pásztora. A testvérek mind együtt voltak akkor is, amikor Harold 80 éves korában, 1989-ben újra megházasodott. Bob pásztor vezette az esküvői szertartást.

S vajon mi lett George-dzsal, a legkisebbel? A Nebraska Wesleyan University elvégzése után a második világháborúban a légierőnél szolgált. Testvérei támogatásával sikerült beszállnia egy méhészettel kapcsolatos üzletbe, és milliomosként ment nyugdíjba.

„Nem létezik olyan, hogy valaki maga csinálja meg a szerencséjét. Minden ember sikere mögött ugyanis ott van mások áldozatvállalása” – állítja Bob Dotson, aki a történeteket American Story című, hamarosan megjelenő könyvében jelenteti meg teljes részletességgel.

Olvasson tovább: