Kereső toggle

Kínai íróé az irodalmi Nobel-díj

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idei irodalmi Nobel-díjat a nagyközönség számára újdonságnak számító kínai író, Mo Jen kapta. A Svéd Akadémia indoklása szerint Mo műveiben hallucinatív realizmussal ötvözi a kínai népmesék világát, a történelmet és a jelenkort. „Az író egy olyan világot teremt a fantázia és a valóság, valamint a történelmi és társadalmi távlatok keveré-kéből, amely Márquez és Faulkner regényeire emlékeztet” - fűzte hozzá indoklásában a bizottság.

Mo Jen Nobel-díja nem volt meglepetés, a kínai író a japán Murakami Haruki mellett a legfőbb esélyesnek számított. Mo Jen az első Kínában élő kínai, aki megkapta az eszmei és anyagi értelemben is legértékesebbnek számító irodalmi díjat. Bár 1938-ban Pearl Buck kínai származású írónőt, 2000-ben pedig Kao Hszing-csient (Gao Xingjian) is díjazták, de az előbbi amerikai, az utóbbi pedig francia állampolgárként vehette át az elismerést.

Az irodalmi Nobel-díj elnyerése a bejelentést követően pár óra alatt a legvitatottabb téma lett Kínában, több millióan gratuláltak az írónak. A friss Nobel-díjast a legnagyobb újságok és internetes lapok is címlapjukon üdvözölték, a kínai nyelvű China Daily kétoldalas mellékletében mutatja be a szerzőt. A központi vezetés nevében pénteken Li Csang-csun (Li Changchun), a kommunista párt propagandát felügyelő bizottságának elnöke levélben gratulált a díjhoz, amely szerinte a kortárs kínai irodalom felemelkedését is tükrözi. Többen azonban szégyennek és hibásnak nevezték a Svéd Akadémia döntését, mely mögött politikai megfontolást is sejtenek. Nem egy irodalomkritikus úgy gondolja, a Nyugat ezzel olajágat nyújtott Kínának, hogy enyhítse azt a feszült viszonyt, mely azt követően alakult ki, hogy 2010-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki Liu Hsziao-po (Liu Xiaobo) emberi jogi aktivistát, az 1989-es pekingi diáklázadás vezéralakját, akit 2009-ben az „államhatalom felforgatására való felbujtás” vádjával tizenegy évi börtönre ítéltek.

Mo Jen megítélése valóban kettős a mai Kínában. Bár neve többször tiltólistára került, s bár művei tükröt tartanak a kommunista vezetés elé, bírálói épp azt róják fel neki, hogy túl közel áll a párthoz, bátortalan a kormánnyal szembeni konfrontációhoz, mely keményen megbünteti azokat, akik nem engedelmeskednek. Sokan úgy vélik, hírnevével óvatosan bánik, kínosan ügyel arra, hogy ne keveredjen a másként gondolkodók oldalára. Szemére vetik, hogy a Kínai Írószövetség alelnökeként nem állt ki irodalomtörténész honfitársa, Liu Hsziao-po mellett. Legutóbb főleg azért került a kritikák kereszttüzébe, mivel májusban részt vett abban a megmozdulásban, melyben Kína száz meghatározó művésze kézzel leírta Mao Ce-tung 70 évvel ezelőtt elmondott azon beszédét, amely évtizedekre meghatározta Kína művészeti és kulturális életét, s melynek fő üzenete az, hogy a művészetnek és a kultúrának politikai célokat kell szolgálnia. A bírálatokra válaszul Mo Jen azt nyilatkozta, aki kritizálja azért, mert nem őszinte és szókimondó, az nem olvasta vagy nem értette meg a könyveit, és azt, hogy megírásukkal milyen kockázatot vállalt. „Kínában dolgozom, Kínában írok, a kommunista párt vezetése idején” – nyilatkozta az író.

Mo Jen történetei szülőföldjén, a kelet-kínai Gaomi megyében fekvő kis faluban játszódnak. Az író itt született 1955-ben Guan Moye néven. A Mo Jen írói álnevet, melynek jelentése „Ne beszélj!”, első regényének megírásakor, 1981-ben veszi fel, mintegy figyelmeztetésül saját maga számára: Kínában jobb, ha nem beszél sokat az ember. Neve egyben jól tükrözi azt a korszakot is, amelyben felnőtt. Az 1960-as évek, Kína történelmének talán legsötétebb időszaka rányomja bélyegét Mo Jen életútjára is. A kulturális forradalom idején tizenévesként ott kell hagynia az iskolát. Egy farmon pásztorként dolgozik, majd egy gyapotmagolajat előállító gyárban helyezkedik el. Gyerekkora egyik legmeghatározóbb élménye az éhezés. Interjúkban többször elmondta, hogy akkoriban minden ehető dolog finomnak tűnt, s előfordult, hogy fakérget és füvet evett a túlélésért. „Csak háborút és nyomort tapasztaltam” – nyilatkozta egy alkalommal. Az éhség még ma is olyan meghatározó emlék a számára, hogy szokásává vált, hogy amikor bemegy egy szupermarketbe, a pékáruknál lehajol, és megszagolja őket, hogy magába szívja az illatukat. Vallja, hogy a világon a gabona, az élelmiszer a legdrágább és legértékesebb dolog, nem pedig az arany vagy a gyémánt. Regényeiben keserűséggel és humorral fűszerezve mutatja be ezt az éhezéssel teli világot. Másik fontos élménye a könyvek szeretete. Ha nem akar a mezőn dolgozni, mindig elbújik a házuk mellett lévő malomban, és ott olvas a petróleumlámpa pislákoló fényénél. A faluban nagyon kevés a könyv, így mindent megtesz azért, hogy hozzájusson az olvasnivalóhoz: búzát arat, lisztet őröl könyvért cserébe. Amikor már nincs más, egy szótárnak áll neki, melyben többszöri olvasás után számos hibát fedez fel. 1976-ban behívják a hadseregbe, majd három évvel később már a hadsereg egyetemén tanít irodalmat és írástechnikát. Ekkor kezd el írni, első regénye 1981-ben jelenik meg. Ugyanebben az évben a pekingi egyetemen diplomát szerez irodalomból. Végleg városi ember lesz, aki ugyanakkor ma is gyakran visszalátogat szülőföldjére.

Legismertebb regénye a Vörös cirokmező, amely 1987-ben jelenik meg. A mű népszerűségét jól mutatja, hogy amikor 1996-ban közvélemény-kutatást végeznek a kínaiak között arról, mi a kedvenc könyvük, akkor legtöbben ezt nevezik meg. A kronológiát mellőző regényfolyam a japán megszállás, majd a kínai forradalom idején játszódik, és azt mutatja be, milyen nehézségeket kellett eltűrnie a vidéki parasztságnak a kommunista uralom korai éveiben. A regényből készült azonos című film 1988-ban Berlinben Arany Medve-díjat nyert. Munkáit számos nyelvre lefordították, magyarul egyelőre nem olvashatóak írásai.

Olvasson tovább: