Kereső toggle

Ők még maradnának

Beszélgetés fiatalokkal a világ állapotáról – egy színdarab ürügyén

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A mai tizenévesek holnap feltalálók és megvalósítók lesznek - nem mellesleg a mai középnemzedék nyugdíjainak finanszírozói. Időnként tehát nem árt belehallgatni, mit gondolnak éppen a világról, amiben élnek, és a jövőről, amiben élni szeretnének.

Kerekasztal-beszélgetésünk résztvevői neves egyetemekre idén felvételt nyert hallgatók. Közös nevezőből ezúttal több is akad: a fiúk – Dálya Gergely, Cseke Zsombor, Galgóczi Gábor, Kalácska Dániel – az Apáczai Csere János Gyakorlógimnázium frissen végzett tanulói, akik műszaki és természettudományos pályákra készülnek. Ketten közülük, Gábor és Gergely most érkeztek vissza a Rio de Janeiróban tartott Nemzetközi Csillagászati és Asztrofizikai Diákolimpiáról. És itt van a közös színházélmény, a Pesti Színház Punk Rock című előadása. A darab színreviteléhez előző nyáron egy kicsit ők is hozzájárultak, hiszen a lefordított szöveg szlengjeit – lévén a darab szereplői hasonló korú fiatalok – a fordító rajtuk „futtatta le”, mennyire valószerűek, életképesek ezek a bemondások a mai magyar ifjaknál. A dráma, amely egy angol középiskola (tanármentes) közösségi terében játszódik, a diákok nyers és barbár világát elemzi, ahol – meglepő módon – nem az okosak és szorgalmasok, hanem a többféle karaktervonásból összegyúrt „menők” a véleményvezérek, a suli kiskirályai. Az iskolai erőszak és megfélemlítés jelen van a magyar iskolákban is, bár az apáczaisoknál (belvárosi elitgimnáziumról van szó) ez nem jellemző, viszont kortársaik között mind hallottak ilyen eseményekről. Kalácska Dániel szerint a felnőttvilág és a diákvilág két külön univerzum, ahol a felülről jövő beavatkozás „megborítja az egyensúlyt” – ezért marad fenn sokszor évekig a „lúzerek” elnyomatása. Dálya Gergely hozzáteszi, hogy nincs eszköz a tanárok kezében arra, hogy beavatkozzanak a „másik” világba, az intők és az iskolából való kizárás a belső erőviszonyok felülírására alkalmatlan.

Vélhetően nem beszéltek össze a neves szociálpszichológussal, de hasonló megállapításra jut Elliot Aaronson a Columbine után című kötetében, ahol az első nagy amerikai iskolai tömeggyilkosság legfőbb magyarázatának az elkövetők megvetett közösségi státuszát találja. Ebben a sivár és kilátás nélküli élethelyzetben a diákok hirtelen, előjelek nélkül váltják át összes felgyűlt frusztrációjukat fegyveres erőszakra a külvilág, majd törvényszerűen önmaguk ellen. A Nyugaton sikerdarabként befutott színmű végén is ezt teszi az elnyomott fiú: bár önmagát nem öli meg, a „társait” szinte mind.

A darab persze most csak az apropó néhány – szerencsére nálunk aktuálisabb – kérdés megbeszéléséhez. Cseke Zsombor szerint már az is két külön csoportba kerül, aki szorgalmasan dolgozik, és aki megpróbál „trükközgetni”. Bár van átjárás az egyes csoportok között, azért a választóvonalak erősek, például a család, a vallás vagy éppen a drog, alkohol, dohányzás terén. „Alternatívát keresünk – fejtegeti Zsombor –, nagyon sok minden arról szól, hogyan ne engedelmeskedjünk. De hát az egész rapkultúra is annak a megtestesítője, hogy valamit nem akarunk és nem tudunk megcsinálni.” Gergely hallott olyanról, hogy egy hip-hop zenekar munkássága bekerült a választható érettségi tételek közé. „Idővel – összegzik a fiúk – rájönnek arra az egyes klikkek, hogy a »másik« tagjaival is együtt kell majd a »nagybetűsben« működniük.”

Innen az ezredforduló kultú-

rájához, életérzéséhez kanyarodunk, melynek summája Dani szerint az, hogy „csinálhatsz bármit, de a lehető legkevesebb erőfeszítéssel”. Már internetes mémjei is vannak ennek a „nincs jelentősége”, „nem számít semmi” attitűdnek. Egy netes vicc szerint például bármibe is fogsz, tuti, hogy egy ötéves kínai kissrác jobban csinálja nálad. Emiatt aztán kínos, ha valaki valamibe energiát fektet, és azt jól csinálja. Ha mindenki lázad, akkor már senki sem, és úgy érzed, nem alkothatsz semmi értékeset vagy maradandót. „Párosul ez azzal – teszi hozzá Dani –, hogy nem tudod megvalósítani magad, miközben ez az, amit szüntelen sulykolnak, s ez így különösen pusztító érzés. Hisz az önmegvalósítás dől mindenhonnan, de az is, hogy az egyén már nem lehet jó, a közösség pedig érdektelen a számunkra.” „Talán ezt nevezték régen Carpe Diem-nek” – teszi hozzá Galgóczi Gábor. Zsombor ehhez azt fűzi hozzá, hogy „ha magunk körül nem látunk semmi értelmeset, hajlamosak vagyunk, hogy csináljunk egy világképet, és ez alapján értelmezzük magunk számára a világot”. „Talán ezért van az – véli Dani –, hogy a lázadásnak is, amihez a mi nemzedékünkben hozzá tartoznak a drogok is, mindig egy fokkal durvábbnak kell lennie az előző generációkhoz képest, hogy egyáltalán lázadásnak számítson.”

Szóba kerül az elitiskolák agyelszívó hatása is. Úgy tűnik, az általános lepusztulással, a fiatalok által érzékelt „tömegemberesedéssel” szemben egy megoldás látszik lehetségesnek: olyan tudáscentrumokba, kulturális szigetekre elvándorolni, ahol még valami minőségit kaphat az ember. Gábor a régi iskolájából azért jött el, mert „az gáz volt, ha valamit csinálni akart”. Gergely is azt tapasztalta, hogy a volt sulijában kábé senki nem tudja, mit kezdjen az életével, ami azért a fiatalok elég nagy részére igaz. Zsombor nem olyan helyről jött, ahol lehúzást érzett volna. „Ha célom van – fejtegeti –, sokra lehet vinni, ha az ember akarja igazán. Ha lusták és bénák vagyunk, akkor magunkra vethetünk, ha sokszor a könnyebb, – mondjuk úgy – szubkultúra felé vezető utat választjuk.”

Daninak nincsenek illúziói, hogy milyen elszúrt világban élünk. De úgy véli, ez nem adhat felmentést, a mai tizenéves ugyanis egyfajta társadalmi szerződést köt, amikor esélyt kap a tanulásra a szülőkön keresztül, s ebből kötelessége valamit visszaadni. Például nem megy el rögtön külföldre. Beszélgetőtársaim egyébként roppant igyekezetet tapasztalnak kortársaik többségének a részéről, hogy ha alsóbbrendű munkákkal is, de mindenképp „kint” élhessenek. A négy fiú most, egyetem előtt úgy véli, hogy ma már szinte mindenhez hozzá lehet jutni idehaza is, és bárki lehet az emberből itthon is, csakhogy Nyugaton feleakkora erőfeszítéssel lehet ugyanezt elérni. Gergely, aki kutató asztrofizikus vagy csillagász szeretne lenni, tapasztalatszerzés miatt akar csak külföldön tanulni. Zsombor, aki ősztől a BME-n gépészmérnöknek tanul, nem ért egyet azokkal, akik kimennek mosogatni, és elkerülik az itthoni rögösebb utat. Az ötven évvel ezelőtti elképesztően nehéz hazai viszonyokat hozza fel példának, úgy látja, hogy az elmúlt ezer évhez képest éppen most vannak a legjobb anyagi körülmények itt a Kárpát-medencében.

 Azt mindenesetre jó hallani, hogy a fiúk egyelőre nem keresik a könnyebb megoldásokat a jövőbeli boldogulás útján, de tudják, hogy saját korosztályukban ezzel nincsenek többségben. Ám egyelőre – ahogy Zsombor mondja – van egy „belső motor” bennük. Gábor, aki csillagász vagy asztrofizikus akar lenni, szeretne valami „nagyobbat alkotni”, de az itthoni lehetőségek nem túl jók, pedig a szíve mindenképp visszahúzná. Bár Amerikában nagyobb távcsövek vannak…

Az iskolai közegben játszódó drámára visszautalva Dani kiemeli, hogy az indokok együtt hatottak, s maga a korszellem nyilvánult meg. „A diktatúrák ugyanis megmentik az embereket önmaguktól. A mostani világnak viszont – véli Dani – nincs egy alfája és omegája, csak úgy van, lebeg benne a főszereplő, és akkor már miért ne tehetné meg…” (a gyilkosságokat – a szerk.). Zsombor úgy látja, hogy a „rendszer” önmagában nem rossz, de a korlátok teljes hiánya értelmetlenné válhat. Például ha a felnőttvilág – ideértve az iskolát is – passzívan háttérbe vonul, s már szándékosan nem nyújt semmilyen példát és mintát. Vagy ha már nem alkot olyan értelmes határokat, amiket nem érdemes átlépni. Érdekes, hogy példaként hozza, hogy mindez megnyilvánulhat abban is, amikor elmarad a házi feladat hiánya miatti retorzió. „Nem ártana egy út, amiről azt lehetne mondani, hogy ha arra megyünk, az biztos jó lesz. De hagyják, hogy csak lézengjünk, és nem törődnek vele.” Beszélgetőtársaim tapasztalata szerint a mai magyar elitgimnáziumokban is csökkenőben van a színvonal, de aki szeretne, az még mindig ki tud emelkedni. Aki viszont lecsúszik, annak érzésük szerint már nem nyúlnak különösebben utána.

Nos, így látják ők négyen a nagy helyzetet. Gondolkodó ifjak, sok kérdéssel és sok okosan árnyalt véleménnyel, akik éppen ezt az országot szeretnék tehetségükkel gyarapítani. Csak remélhetjük, hogy pár rövid év múltán a magyar GDP és tudástőke a hozzájuk hasonló ifjú emberek részvételével gyarapodik majd. A válasz az ő kezükben van.

És akkor majd, egy szép napon újra leülünk beszélgetni… a dolgok állásáról.

Olvasson tovább: