Kereső toggle

Kórház a kastélyban

Florence Nightingale, a lámpás hölgy

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Iszákos, züllött nőszemélyek - így jellemezték a 19. század első felében az ápolónőket. Vagyis ez idő tájt az arisztokrata családokban a szülők nem csak olyankor sápadtak el, ha leányuk úri szeszélyként azt vette a fejébe, hogy színésznőnek áll, akkoriban a betegápolás sem keltett nagyobb bizalmat bennük. A fordulat mégis egy arisztokrata család lányával kezdődött, aki a bálokon nem kérőkről és szép ruhákról álmodozott, hanem arról, hogyan lehetne a bálnak otthont adó kastélyt átalakítani betegek ápolásához.

A krími háború előtt az ápolónők munkája inkább vallási alapokon állt, lelkiismeretesen foglalkoztak ugyan az emberek lelkével, ám közben hagyták őket mocsokban, rongyokban meghalni. Amikor közel százhatvan évvel ezelőtt a jómódú angliai családból való Florence Nightingale bekapcsolódott az ápolásba, az első dolga az volt, hogy tiszta ágyneműt húzott, és frissen mosott ruhát adott a betegeknek.

Florence Nightingale 1820-ban született, és keresztnevét szülővárosa, Firenze angol megfelelőjéről kapta. A modern nyelveken kívül megtanult görögül és latinul, valamint a kor nőideáljával ellentétben elmélyült matematikai tanulmányokat is folytatott, elsősorban apja jóvoltából, aki, fia nem lévén, sokat foglalkozott az érdeklődő kislánnyal. Mégse az ő „hibája", hogy a kislány nem találta a helyét abban a világban, amibe beleszületett, és ahol előnyös házasság, kényelmes élet várta volna. Úgy érezte, hogy ő valami másra született, és hamarosan meg is találta az ügyet, amit szolgálni szeretett volna.

Florence szülei fényes házasságról álmodoztak, és kedvtelve gyönyörködtek a társasági eseményeken lányaikban - Florence-nek volt egy nővére is -, akik csinosak, elevenek és értelmesek voltak. Egy idő után azonban Miss Nightingale visszahúzódóbbá vált, úgy érezte, hogy nem élvezi annyira a szép ruhákat, a táncot és a folyamatos társasági életet, szeretett volna valami hasznosat tenni, valamit, ami előbbre viszi az emberiséget. Évekig titkolta szülei előtt ilyen irányú szenvedélyét, mert sejtette, hogy elutasításra találna, hiszen abban a korban szokatlan volt, hogy egy nő más ambíciókat is tápláljon, mint a házasság és az anyaság. Egy ízben azonban egy orvos barátjuk jelenlétében mégis elárulta: legfőbb vágya, hogy ápolónő legyen. Bevallotta, hogy miközben vidéki kastélyukban a nagyszabású vacsorákon üldögélt, nem tudott másra gondolni, mint hogy milyen remek kórházzá tudná alakítani az épületet. Kitört a családi botrány.

A kor viszonyai között az ápolónők gyakran iszákos, züllött nőszemélyek voltak, zsarolták a betegeket, pénzt és főleg italt követeltek tőlük. Így nem csoda, hogy Florence bejelentését olyan reakciók követték, mintha prostitúcióba szándékozott volna fogni. De hiába volt minden ellenállás, Miss Nightingale továbbra is hűvösen bánt a kérőkkel, és engedelmesen kivárta, míg hat évvel a nagyjelenet után szülei beletörődtek elhivatottságába. Végül megengedték, hogy elvégezze Németországban az ápolónőképzőt, ahol alapos gyakorlati ismereteket is szerzett. Közben sem ült tétlenül, kihasznált minden utazási lehetőséget arra, hogy kórházakat látogasson, és tovább képezze magát.

Az első valódi lehetőség akkor adódott számára, amikor családi ismerősük beajánlotta egy bizottság figyelmébe, amely épp egy hölgyeket ápoló kórház élére keresett vezetőt. A bizottságot lenyűgözte nyugodt, magabiztos fellépése és az ápolásban való tájékozottsága. Ettől fogva elemében volt, több ötlete, amelyekkel az otthont átalakította, egyenesen forradalmi volt. Például ételszállító liftet szereltetett be, hogy ne a rohangálás vegye el az ápolónők erejét, illetve csengőket tetetett fel az ágyak mellé, amelyek egy központi kapcsolótáblán kis lámpával láthatóvá tették, melyik ágyhoz, melyik szobában hívnak segítséget.

1853-ban Oroszország megtámadta az Oszmán Birodalmat a Krím félszigetnél, és a fegyveres konfliktusba bekerült Franciaország mellett Nagy-Britannia is, hogy megelőzzék az orosz terjeszkedést. A harcban nem csak a fegyverek gyilkoltak, a sebesültek között dühöngött a malária és a kolera, ami már az első hetekben ezrével szedte az áldozatait a brit katonák soraiból.

Társadalmi helyzete és meggyőzőképessége miatt magas körökben is jól ismerték, így amikor a krími háború során a hadikórház súlyos állapota napvilágra került, Miss Nightingale-t bízták meg, hogy állítson össze egy negyven ápolónőből álló különítményt. Őket küldték a helyszínre, hogy megszervezzék a hadszíntéren megsérült brit katonák ellátását. A feladat során Florence végre minden képességét latba vethette.

Az egyik feltétele az volt, hogy a kórházban dolgozó ápolónők neki tartozzanak majd felelősséggel, és ez vonatkozott a felekezeti küldetésben részt vevő ápolónőkre is. Ezzel sikerült kiváltania némelyek ellenszenvét, hiszen addig nem létezett felekezettől független ápolónői hivatás. A felekezetek színeiben megjelenő irgalmas nővérek addig a saját vallási elöljáróiknak tartoztak engedelmeskedni, ettől azonban a kórházi munka ellenőrizhetetlenné vált, és szakmailag sem volt megbízható. A felfogásbeli különbségek is jelentősek voltak, mivel a kórházi ápolónők minden hanyagságuk ellenére tudták, hogy a betegek testi állapotáról kell gondoskodniuk, és be kell tartaniuk az orvosi utasításokat, a vallásos rendek nővérei viszont bármilyen kitűnő, áldozatkész teremtések is voltak, csak a lélekkel törődtek, a betegek testéhez hozzá se értek, azt piszkosan hagyták.

A krími hadszíntérhez közeli, brit katonák ápolására szakosodott törökországi hadikórházba érkezve Florence-et sokkolták az ottani körülmények. Mocskot, bűzt és zsúfoltságot talált. Az első döbbenet után szelíden megvívta a kórház addigi vezetőivel a maga harcait, majd amikor az orvosok észrevették, hogy még a teljes zűrzavarban is számítani lehet rá, és tudja vállalni a felelősséget, elkezdték bevonni a döntéshozásba is. Miss Nightingale-nek szerencsére nemcsak szaktudása és gyakorlatiassága volt, hanem tekintélyes mennyiségű pénz is rendelkezésére állt, amit kész volt az ügy érdekében felhasználni. Saját költségén szerezte be a szükséges eszközöket az ápolás ügyének előmozdításához. Mosóüstöket és új ruhákat vásárolt, műtőasztalokat és törülközőket szerzett be. Teljesen berendezte és felszerelte a kórházat, valamint a betegek ruháinak mosását is megszervezte. Amikor újabb sebesültszállítmányról kapott hírt, részben saját zsebből, részben a sebesültek ellátására létrehozott alapból új kórtermeket építtetett. A halálozási arány drasztikusan lecsökkent. Feljegyezték róla, hogy képes volt térden állva sebesülteket kötözni, és hogy gyakorlatiassága mellett a lélekre is gondot viselt. A betegeknél bármit el tudott érni, rávette őket, hogy abbahagyják az ivást, leveleket íratott az otthon maradt feleségeknek, a sebészek pedig ámultak, hogy milyen erőt kölcsönöz a műtét előtt állóknak. Sokan azelőtt inkább a halált választották volna, mintsem a kés alá feküdjenek, de ha Miss Nightingale mellettük állt, összeharapták a fogukat, lehunyták a szemüket, és azt mondták: állnak elébe. A haldoklók mellett maradt az utolsó pillanatig, ha eszméletüknél voltak. Lámpás hölgynek nevezték el a betegek, mert éjszakánként végigjárta a kórtermeket. Lefekvés előtt még leveleket írogatott a megfelelő helyekre, hogy tapasztalatai alapján meg lehessen reformálni a betegápolást.

Amikor hazatért Angliába, hősként fogadták, de ő elsősorban folytatni szerette volna a munkát. Megrendült egészsége miatt visszavonulni kényszerült, de hosszúra nyúlt lábadozása idején is folyamatosan az üggyel foglalkozott: hol befolyásos embereknek írt leveleket, hol pedig jegyzeteket készített az ápolásról, alapos statisztikai elemzésekkel vegyítve, amit később könyv formájában is kiadott.

Ápolónőképző iskolát és tankórházat alapított, az első növendékeket ő maga választotta ki a jelentkezők közül. Az amerikai polgárháború idején a betegápolás megszervezéséhez hozzá fordultak tanácsot kérni. Rengetegen köszönhették az életüket ezeknek az ismereteknek, és az amerikai kontinensen is az ő alapelvei alapján képezték a továbbiakban az ápolónőket.

Végül nagyon hosszú életet élt, megérte a kilencvenedik születésnapját is. Élettörténetét magyarul Kertész Erzsébet dolgozta fel A lámpás hölgy című kiváló könyvében.

Olvasson tovább: