Kereső toggle

2012 a franciák Oscarja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idei Oscar-gála viszonylag kevés meglepetést tartogatott: egy éles szemű, a kor és az Akadémia ízlését ismerő néző 80-90 százalékos pontossággal meg tudta jósolni az arannyal bevont bronzfiguráért folytatott küzdelem kimenetelét. Hollywood ünnepe különösebb botrányok nélkül zajlott le. Új ízt csupán a francia aroma hozott: az idén kiosztott pár tucat aranyemberkéből tizenegy közvetlenül vagy közvetve Franciaországhoz kötődik.

Az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) immár nyolcvannegyedik alkalommal tartotta díjátadó gáláját - az 1929-es alapítás óta ez számít a filmipar legnívósabb díjának. Az ünnepség fergeteges show-műsorrá, és egyben a nyugati világ egyik legjelesebb és legnézettebb kulturális eseményévé nőtte ki magát. És bár sokak számára egyértelmű, hogy a relatíve kisebb fesztiválok (például a Tribeca, a Sundance) szakmailag általában sokkal adekvátabbak, a történelmi múlt és a belefektetett tőke miatt továbbra is ez az alig négy kilós, harmincnégy centiméteres aranyszobrocska jelenti a filmipar csúcsát.

A helyszín nem változott, csupán a név: az eseménynek 2002 óta otthont adó Kodak Theatre-t a cég csődje miatt idén átkeresztelték Hollywood and Highland Centerré. Mivel a tavalyi évben a két fiatal színész, James Franco és Anne Hathaway teljesítménye kínosan laposra sikerült, az Akadémia ezúttal biztosra ment. A házigazda, a Csak egy kis pánik című filmből ismert Billy Crystal idén kilencedik alkalommal nyithatta meg az estét, az immár védjegyévé vált énekléssel.

A pazar show több mint három órán át tartott, de ha beleszámítjuk az előtte lévő bevonulási ceremóniát a vörös szőnyegen, és az ünnepséget követő fogadásokat, mondhatni délutántól éjszakáig zajlott a műsor. A Red Carpet különlegessége volt idén, hogy Sacha Baron Cohen, a hírhedt komikus olyannyira beleélte magát Kadhafi szerepébe A Diktátor című filmben, hogy korábbi „fenyegetését" beváltva Aladeen tábornokként jelent meg, talpig díszben, két női biztonsági őrrel. Állítása szerint öltözékét az antiszemita kijelentései miatt vád alá helyezett John Galliano tervezte. Külön tartozéka volt Kim Dzsongil „urnája", aminek tartalma egy pórul járt riporter szmokingján végezte.

Igen nehéz dolga akadt idén az Akadémia tagjainak, hiszen a 2011-es év bizony sok minőségi filmet termelt. Az év különlegessége és egyben legnagyobb meglepetése, hogy nyolcvanhárom év óta először szerepelt a jelöltek listáján némafilm. Az értékelt alkotások amúgy igen széles skálán helyezkedtek el: világháborús, fantázia- és sportfilmek, történelmi és családi drámák egyaránt szerepeltek a repertoárban, de a kémfilm, a svéd thriller, a Muppet Show-figurák és a romantikus vígjáték sem maradhatott el.

Az est győztese egyértelműen a The Artist - A némafilmes című alkotás volt Franciaországból: majdnem minden nagy kategóriás díjat, összesen ötöt vitt el tíz jelölésből; köztük a fődíjat: a legjobb film kitüntetését. Rendezője, az eddig kevéssé ismert Michel Hazanavicius amellett, hogy a legjobb rendező díját bezsebelte, a nevével komoly nyelvtörőt jelentett az amerikaiaknak. A legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot az eddig Amerikában ismeretlen francia Jean Dujardin vitte haza, aki az imént említett némafilm címszereplőjét alakította (és ezért egyébként sok más díjjal egyetemben Golden Globe és BAFTA is ütötte a markát).

A húszas éveket idéző alkotás zseniális megszerkesztettségével, szellemességével és briliáns színészi alakításaival  világszerte megnyerte mind a kritikusokat, mind az időnként még kritikusabb nézőket. Jean Dujardin és Bérénice Bejo olyan hitelesen játszanak, hogy az őket eddig aligha ismerő nagyközönség nehezen hiszi el, hogy kortársainkról van szó! A némafilmes elnyerte még a legjobb eredeti filmzene és a legjobb jelmez díját (a Jane Eyre-film rajongóinak őszinte sajnálatára) is. Sajnos a tengerentúli közönség eddig nem értékelte eléggé a film művészi üzenetét és felépítését, így bevétele messze elmarad a gálára be sem jutó „tömegfilmekétől".

Az év legtöbb díjra jelölt filmje, A leleményes Hugo összesen tizenegy jelölésből szintén ötöt nyert meg; ezek viszont elsősorban technikai díjak voltak (legjobb operatőr, legjobb díszlet, legjobb hang és hangvágás, valamint vizuális effektek). Az elárvult párizsi kisfiú kalandos, már-már fantasztikus drámája így olyan alkotásokat kényszerített maga mögé látványos technikai megoldásaival, mint a Transformers 3 vagy a Harry Potter befejező epizódja.

A legszorosabb küzdelem a legjobb női színésznek járó szoborért folyt. Glenn Close Albertként férfit játszó nőt alakít; Rooney Mara punk-rokker-biszexuális és tetovált karaktere szintén elég bizarr egy átlagos Oscarhoz. Michelle Williams Marilyn Monroe életének egy epizódját elevenítette meg a My Week With Marilyn című filmben, Viola Davis pedig  A segítségben alkotott szerepéért kapta meg a jelölést - a legesélyesebbnek őt tartották. Mégis az év egyik legellentmondásosabb filmjében, A Vasladyben a sokak által gyűlölt egykori angol miniszterelnök asszony, Margaret Thatcher ábrázolása sikerült Meryl Streepnek olyannyira jól, hogy az Oscart csak azok vitatták el tőle, akik szerették volna, hogy végre más is nyerjen legjobb színésznő kategóriában. Az amerikai filmcsillagot ugyanis tizenhét Oscar-jelölésével és három győzelmével (legutóbb 1982-ben) minden idők legsikeresebb színészének tekintik, megelőzve Kathryn Hepburnt is, aki bár négyszer nyert összesen, csak tizenkét jelölést kapott.

Streep maga is meglepődött neve hallatán, de mikor a mikrofon mögé lépett, az egész közönséget lenyűgözte humorával és szívhez szóló beszédével. „Mikor kimondták a nevemet, szinte hallottam, hogy fél Amerika felsóhajt: »Jaj, ne! De hát miért? Már megint ő!« De végül is kit érdekel!?" Köszönetnyilvánítása során kifejezte, hogy számára a barátság, a szeretet és az alkotás igazi öröme a legfontosabb. A kritikusok által is kifogásolt kivitelezés ellenére A Vaslady még a legjobb smink díját is elnyerte.

Spielberg üres kézzel hagyta el a gálát. Animációs filmjének, a Tintin kalandjainak zenéje nem nyerhetett a némafilm némaságot pótló zenéjével szemben. Háborús filmje, a Hadak útján, kellemes szentimentalitása, szívbemarkoló monumentalitása és rendkívüli technikai kivitelezése miatt sok jelölést kapott - de rossz évben került a listára; Hugo és George Valentin története sorra verte minden kategóriában.

Woody Allen fantáziája sok év után először ismét Oscart szült. Az Éjfélkor Párizsban eredeti forgatókönyvéért kapta a kitüntetést. Az alkotás különlegesen vegyíti a húszas évek Párizsát a modern metropolisszal. Korunk költője a múzsa csókjára vár, igazi inspirációt keres - és a csoda megadatik neki: éjfélkor Párizs visszarepül néhány évtizedet, és hősünk egyszeriben Hemingway, Fitzgerald, Stein, Picasso és Dalí társaságába csöppen. Utazásai során viszont felismeri, hogy a saját korában kell megtalálnia a boldogságot - a visszatekintés nem segít.

A legjobb férfi mellékszereplőnek járó elismerést Christopher Plummer vehette át, aki nyolcvankét évével rekordot döntött: ő a legidősebb színész, aki Oscart kapott. Ő maga vitatta e csúcsot, Chaplinre hivatkozva, aki nyolcvanhárom éves volt, amikor megkapta ezt a díjat. Plummer a Kezdők című filmben egyébként megözvegyült férfit játszik, aki elérkezettnek látja az időt, hogy bevallja a fiának: igazából homoszexuális. Utolsó napjaiban aztán melegekkel veszi körül magát, alaposan felforgatva ezzel fia életét.

A Segítség című dráma is sok jelölést hozott a konyhára, díjból pedig mellékszereplőnője, Octavia Spencer részesült. A rasszizmus ellen szót emelő celluloid nagy sikert aratott a közönség körében; és bár szinte kizárólag nők szerepelnek benne, férfiaknak is élvezetes néznivaló. Spencer érzelemdús köszönőbeszéde hallatán kevés szem maradt szárazon a teremben.

Az előző évekkel ellentétben idén feltűnően kevesebb rekorddöntögető kasszasiker lepte el a Kodak Színházat, ami sokak szerint pozitív fordulat. Az eddig megszokott, aktuális üzenetekkel agyonterhelt vagy éppen szuperhős bombasztorik helyett most több művészi alkotás kapott elismerést. Bár akadtak olyanok is, akik pontosan ezért kritizálták az Akadémiát (a tagjainak egyébként több mint nyolcvan százaléka férfi és majdnem ilyen arányban fehérek), hogy nem az igazi sikereket díjazza. A vita, miszerint inkább szakmai szempontok vagy a népszerűség számítson, továbbra is az el nem döntött kérdések körébe tartozik.

Példának okáért Az élet fája szemkápráztató képsoraival, nem mindennapi üzenetével, vallást, nevelést, keletkezéselméletet, generációs szakadékot boncolgató gondolatfonalával igazi ínyencségnek számít. Sokan azonban nem kértek belőle. Ritka, hogy a moziból kivonuljon a nép, ha már egyszer beült, ez esetben viszont kicsapta a biztosítékot a film első fele, melyben gyakorlatilag nincs se narráció, se dialógus; Terrence Malick inkább képekkel és ezáltal hangulatelemekkel meséli a föld keletkezését - gondosan úgy maszatolva, hogy ne lehessen eldönteni, teremtés zajlik-e, vagy az ősleves futott ki a fazékból. Az Akadémia mindenesetre három jelölésre méltatta. Sajnos a filmet egyelőre Malickon kívül senki sem érti teljes egészében. A film egyetlen mentsvára a felvonultatott kiváló színészgárda lehet (Brad Pitt, Sean Penn és Jessica Chastain).

A legjobb idegen nyelvű film, illetve legjobb dokumentumfilm kategóriáiban közel-keleti győztesek születtek. Az előbbit a Nader és Simin - Egy elválás története című iráni alkotás nyerte. A rendszerkritika-mentes, de a kulturális közeget hűen ábrázoló film biztos befutónak számított. Az utóbbi díj pedig a Saving Face című amerikai-pakisztáni műé, mely olyan hányattatott sorsú pakisztáni nőket mutat be, akiknek valamilyen módon deformálták az arcát (megégették vagy megkínozták...), és plasztikai sebészek beavatkozása által új arccal kezdhetnek új életet. Az alkotók ezeknek a hölgyeknek és a pakisztáni plasztikai sebésznek ajánlották a díjat.

A rendezvényen belül megemlékeztek a filmipar 2011-2012-ben elhunyt tagjairól és hírességekről. Köztük volt Elizabeth Taylor, Peter Falk, Jane Russel, Steve Jobs és a nemrég elhunyt Whitney Houston.

Olvasson tovább: