Kereső toggle

Ütésálló tésztagyártók

Barilla nemzedékről nemzedékre

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A világ vezet tésztagyártó cégének alapítója több mint 130 éve egy kis családi pékséggel kezdte Pármában, ma dédunokái irányítják a több márkát magába foglaló, a Slow-Food-mozgalom egyik élharcosaként is ismert multinacionális nagyvállalatot. A mostani generáció már közgazdaságtant és filozófiát tanult külföldi egyetemeken, miután - elmesélésük szerint - gyerekkorukat a raktárak szalagjain csúszdázással töltötték.

A család az 1500-as évektől foglalkozott pékmesterséggel, majd 1835-ben Lombardiából Pármába költözött, ahol id. Pietro Barilla (1845–1912) anyai nagyapjának, majd Giacomo nevű unokatestvérének a sütőkemencéje mellett dolgozott, mielőtt megnyitotta saját kenyér- és tésztakészítő műhelyét a hozzácsatolt bolttal 1877-ben. Az ipari forradalom a többi európai államhoz képest később kezdődött Olaszországban, a kézműves műhelyek csak nagyon lassan és fokozatosan alakultak át. Pietro Barilla egyik 1891-ben elkezdett terjeszkedési kísérlete balul sült el, így 1894-ben kénytelen eladni mindent. Nem adta fel, hanem egy kis sütőkemencét a felesége nevére íratott, és újrakezdte a küzdelmet. Eltökélt és ambiciózus volt, így kemény munkával négy év alatt sikerült is visszanyernie az elvesztett pozícióikat, majd igazi vállalattá fejlesztette kis boltját. Közben a gépipar fejlődésével az élelmiszer-ipari munkák is egyszerűsödtek. 1905-ben már naponta 25 mázsa tésztát és kenyeret gyártott Pietro Barilla, ami elképesztő fejlődés, nem beszélve arról, hogy mi lett volna, ha feladja 1894-ben. Az új század elején egy nagy gyártócsarnokot is épített egy folyamatosan üzemelő ipari méretű sütőkemencével egy olyan sugárúton, amely ma már fia nevét viseli, és az egész vállalkozást odaköltöztette. Figyelmet szánt arra is, hogy a római Nemzetközi Modern Ipari Kiállításon is bemutassa termékeit, felmérve, hogy sikeréhez legalább két összetevő biztosan kell: a minőség és a kiváló reklám.

Második generáció

1910-től az alapító fiai, Gualtiero (1881–1919) és Riccardo (1880–1947) vették át az irányítást, ekkor már 80 alkalmazottjuk volt, és 80 mázsa tésztát, valamint 20 mázsa kenyeret készítettek naponta. Barilláék élen jártak új reklámtechnikák használatában, az ömlesztve árusítás helyett logóval ellátott dobozkákba és zacskókba csomagolták termékeiket, postai képeslapokat, falinaptárt nyomtattak. Az első világháborút átvészelik, csakhogy 1919-ben a két testvér egyike, Gualtiero 38 éves korában meghal, így Riccardo marad a cég élén. A bizniszt felesége, Virginia segítségével viszi tovább, illetve 1936-tól erőteljesen bevonja fiait, Giannit és ifjabb Pietrót is. A harmincas évek elején a család feje beiratkozott a Nemzeti Fasiszta Pártba, és baráti kapcsolatot ápolt Mussolinivel, a Duce Rómában tartózkodásakor rendszeresen látogatta őt. Ennek gyümölcseként kitüntetéseket kap és beszállítójává válik számos kormányzati és félállami szervnek, kórházaknak, kollégiumoknak és a katonai közigazgatásnak. A pármai fasisztákkal viszont már kevésbé sikerült megtalálnia a hangot, így elesik attól a lehetőségtől, hogy ő szállítsa a kenyeret a pármai helyőrségbe. Egy sor pármai tanúvallomás szerint ugyanakkor a család folyamatosan harmóniára törekedett a lakossággal, a dolgozóikkal és az antifasiszta politikai erőkkel. Feltehetőleg a fasiszta rezsimmel való kapcsolatot leginkább az motiválta, hogy meg kellett szerezni a politikai támogatást a cég tevékenységének bővítéséhez. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy házuk a német megszállás alatt az ellenállók menedékévé vált, illetve hogy a háború utáni tisztogatásokkor Barilláék neve nem szerepelt semmilyen listán, egyetlen affért kivéve, amikor ifjabb Pietrót rövid időre letartóztatták a nácikkal való együttműködés vádjával. Ebből végül alkalmazottai közbenjárására szabadon engedik.

A háború után

Riccardo 1947-ben bekövetkezett halála után az alapító unokája, ifjabb Pietro kormányoz tovább. Ő nemcsak a nevében, hanem újító és vállalkozó szellemével is a cégalapító nagypapára ütött. Testvérével, Giannival amerikai tanulmányutakon okulva cégüket a modern ipari követelményeknek megfelelően terelték a minőségi tömegtermelés, a korszerű csomagolás, a jó reklám és az elfogadható ár irányába. 1952-ben Pietro felhagyott a kenyérgyártással, hogy teljesen a tésztára koncentrálhasson.
Erberto Carboni grafikus és más művészek segítségével a reklám új területein próbáltak hódítani, melynek gyümölcseként meg is nyerték a reklám Arany Pálma-díját. Az ötvenes évek közepén Pietro összeházasodott a velencei Maria Maddalena Da Liscával, majd sorra születtek gyermekeik: Guido, Luca, Paolo és Emanuela. Az immár az olasz piacot vezető tésztagyáros – napi 400 tonnát termelt ekkor – a vállalat növekedésével párhuzamosan különös figyelmet fordított alkalmazottai támogatására: házakat építtetett és létrehozott egy szolidaritási alapot számukra; a vállalat irányítását pedig hét igazgatóságra osztotta fel. 1958-tól igyekeztek a televízió előnyeit is kihasználni, híressé vált szlogenjük is ebből az időszakból ered: „A Barillával mindig vasárnap van”.

Válság és kilábalás

A hatvanas évek közepétől egy Pármához közeli kisvárosban belevágtak a keksz- és ropigyártásba, egy másik közeli helyen pedig építeni kezdték a világ legnagyobb és legmodernebb tésztagyárát. A következő évek olasz gazdasági válsága, illetve az építkezés magas költségei miatt 1971-ben kénytelenek voltak eladni a cég részvényeinek többségét az amerikai élelmiszergyártó multinak, a W. R. Grace-nek. Mialatt a cégnek amerikai menedzsmentje volt, megszerezték a Voiello és a Mulino Bianco márkákat, így termékeik kibővültek a csomagolt pék- és aprósüteményekkel.
Miután az 1978-as első visszavásárlási kísérlet a kért magas ár miatt kudarcba fulladt, a következő évben mégis sikerült a részvények többségét visszavásárolni, és visszaülni az elnöki székbe, valamint szinte ugyanezzel a lendülettel megalapítani a külföldi leányvállalatokat.
A nyolcvanas években a bolognai egyetem a család fejét tiszteletbeli gazdasági és kereskedelmi diplomával ajándékozta meg, cserébe ő bőkezű adományt juttatott a mérnöki kar építésére. Pietro Barilla a művészeteknek is nagy pártolója volt, Attilio Bertolucci költővel együtt ő alapította a La Palatina irodalmi magazint, festőkkel, szobrászokkal barátkozott, és ha szükségét látta, finanszírozta is munkásságukat. Egész életében nagy tisztelője volt szülővárosának, Pármának és lakosainak, akik közül számosan nála találtak munkát. Rendszeresen váltott néhány szót alkalmazottaival, akik közvetlen stílusa miatt egyszerűen csak a keresztnevén, „Pietro úr”-nak hívták.
1993-ban Pietro Barilla a következő generációtól az alábbi útravalóval búcsúzott: „Menjetek előre, mindig bátran csak előre!” Fiai, Guido, Paolo és Luca már korábban elnökhelyettesekké váltak, az ő feladatuk innentől a nemzetközi terjeszkedés folytatása, más sikeres márkák bekebelezése lett. Generációjuk a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés, az egészséges étkezés, különösen a Slow-Food-mozgalom élharcosává vált.
A Barilla reklámtechnikáit manapság már szemináriumokon tanítják. Sikerük titkai mondhatni közhelyesek, mégis működnek, úgymint a vállalkozó szellem, a termék állandóan magas minősége, a technológiai innováció, az emberi munka mély tisztelete és főleg talán az, hogy a rendszeresen jelentkező megpróbáltatásokra kitartó optimizmussal válaszoltak.

A bonbonos fegyvergyáros

Itt-ott felbukkannak különféle negatív történetek is Barilláékról, többnyire blogokban vagy a közösségi oldalakon lehet idnként érezheten kidolgozott, ám kevés kivételtl eltekintve névtelen anyagokat találni. Vádolni szokták ket például a dél-olaszországi gyárukban lév azbesztszennyezés miatt, amelyet a cég kitartóan cáfol. Beppe Grillo olasz komikus egyik, 2006-ban megjelent könyvében is szól róluk egy rész: „Van itt egy komoly cég, a Barilla. A tulajok is komolyak. Luca, Paolo és Guido. Én legalábbis azt gondoltam, hogy k lennének a tulajdonosok. 51 százalék az övék, mert a Barilla 49 százaléka Walter Wurth, a nehézfegyverek legnagyobb európai kereskedjének a kezében van. Wurth harckocsikat, gépfegyvereket, lángszórókat készít. És amikor azt kérdezték Barilláéktól: »De hát, ki a csudával kerültetek ti egy társaságba?!«, k azt válaszolták: »Izé, de hisz is a maga módján bonbonokat gyárt…« Nem kéne azt nekem tudnom, hogy ha veszek mondjuk egy kis kekszecskét lekvárral, akkor a pénzem fele megy a boszniai háborút támogatni?!”
Guido Barilla nemrégiben egy interjúban Beppe Grillo és a többiek minden vádjáról azt állította, hogy „mesebeszéd”.

Olvasson tovább: