80 éves a peresztrojka atyja

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Gorbacsov – az ember, aki jobbat akart

Így jellemezte röviden t egy méltatója. Ha megítélése hazájában máig meglehetsen ketts is, azért tény, hogy sok minden köszönhet neki; elég csak megemlíteni a hidegháború befejezését, a vasfüggöny felszámolását, a sajtó- és vallásszabadság, valamint más demokratikus vívmányok megvalósulását. A Nyugat máig sokkal jobban értékeli a volt szovjet vezett, akinek 1990-ben a Nobel- békedíjat is odaítélte; nem véletlen, hogy a születésnapi (és egyben jótékonysági) gálát Londonban rendezték meg számos világsztár és közéleti személyiség részvételével, akik a nagy politikusban a közvetlen, szinte és nem utolsósorban ragyogó humorú ember társaságát élvezhették…

Mihail Szergejevics Gorbacsov 1931. március 2-án parasztcsaládban született Privolnoje faluban. Jó eszű és szorgalmas gyerek volt; amellett, hogy kiválóan tanult, hamar bizonyított a munkában is: már 13 éves korától dolgozott apjával együtt, 19 évesen pedig kitüntetést kapott kombájnos teljesítményéért. Dolgosak voltak felmenői is – mindkét nagyapja keményen megküzdött a jólétért, de rosszkor: kuláklistára kerültek.


Ifjúkorának következő állomása Moszkva, ahol jogi egyetemre járt, miközben a szegény kollégisták életét élte. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Raiszával, akivel két év múlva házasságot is kötött. Szerelem volt első látásra. „Férj és feleség lettünk – de csak az esküvő után” – jegyzi meg visszaemlékezéseiben Gorbacsov.
21 évesen belépett a pártba. 1955-ben végzett az egyetemen, de végül nem maradt jogi pályán, inkább visszaköltözött szülőföldjére, és Sztavropolban kezdett dolgozni. Miközben agrárközgazdászi diplomát szerzett levelező tagozaton, a pártmunkába is aktívan belevetette magát. Felesége, Raisza ekkor filozófiát és szociológiát tanított a helyi egyetemen. 1957-ben, Irina lányuk megszületésekor kaptak kétszobányi részt egy „kommu­nálkában”, vagyis társbérletben.
Politikai pályája szépen ívelt felfelé, majd eljött a megfelelő pillanat, mikor a Központi Bizottság egyik élemedett korú tagjának váratlan halálával felszabadult az egyetlen tisztség a Kremlben, amire Gorbacsov a maga képzettségével számíthatott: mezőgazdasági titkár lett, átugorva ezzel az érvényesülés több lépcsőfokát is. A családdal Moszkvába költöztek, ekkor 48 éves. A szovjet delegáció tagjaként többször is járt külföldön, ez is termékenyen hatott gondolkodására.
Pártvonalon jelentős támogatást kapott a KGB-s múltú Andropovtól is, aki Brezsnyevet váltotta a szovjet vezetők sorában. Látott fantáziát Gorbacsovban, aki ekkortájt már megpróbálkozott néhány reformmal a mezőgazdaságban, melyekhez igyekezett minél több fiatal értelmiségit megnyerni. Amikor 1984 elején Andropov meghalt, Gorbacsov joggal gondolhatott magára úgy, mint lehetséges utódra. A „vének tanácsa” azonban az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy marad a biztos Csernyenko mellett.
Alig telt el azonban egy év – és a vezetői szék újból megüresedett Csernyenko halálával. Ekkor Gorbacsov már jóval több eséllyel indult, bár felmenői miatt nem volt tökéletesen „tiszta”, és a párt is nyugodtan megtehette volna, hogy sorra előrukkol egy-egy öreggel, és lassan, de biztosan araszolnak tovább. Volt azonban egy körülmény, amit a Központi Bizottság jól tudott: az embereknek már elegük volt abból a tudatból, hogy hatalmas országuk irányítása fáradt tekintetű, reszkető fejű öregemberek kezében van.
Gorbacsov a maga 54 évével, tele ener­giával és tenni akarással mindenképpen jobb benyomást keltett, és több reményre adott okot – így lett 1985-ben a Szovjetunió minden idők legfiatalabb vezetője, aki a sokszor hangoztatott „cselekedni, cselekedni – és még egyszer cselekedni” jelszavához hűen valóban rögtön nekilátott a teendőknek. Reformjai közül az első az alkoholizmus visszaszorítására irányult; bár némely szkeptikusok szerint nem csökkent az alkoholisták száma, és elesett az állam egy jó adag adóbevételtől is, viszont cserébe ez idő tájt milliókkal több gyermek született, és pár évvel hosszabb lett a férfiak élettartama.
Tevékenységével elválaszthatatlanul összefonódtak a peresztrojka és a glasznoszty kifejezések; előbbi az elavult, nehézkessé vált és hibáktól hemzsegő szovjet rendszer átépítését jelenti, míg a másik a nyilvánosságot, áttekinthetőséget hozta be a politikába és a közéletbe. Megszűnt a cenzúra, lehetőség nyílt a szabad véleménynyilvánításra, gyakorlatilag sajtószabadság lett; ez természetesen azzal is járt, hogy az ő tetteit is bátran kritizálták.
A demokratikus folyamatok nyomán megszűnt a Kommunista Párt egyeduralma, beköszöntött a többpártrendszer. A sztálini éra addig még titkolt gaztettei is nyilvánosságot kaptak. Szaharov, a száműzetésben élő tudós rehabilitálva lett. Normalizálódtak a nemzetközi kapcsolatok, aminek legfontosabb hozadéka (a Szovjetuniót azelőtt nem sokkal a gonosz birodalmának nevező) Reagan elnökkel való együttműködés lett. Ennek keretében történt meg a leszerelés, és a hidegháború véget ért, noha még egy jó ideig eltarthatott volna az „orosz rulett”, és még sokáig lehetett volna zsarolni a nyugatiakat az atomfegyverrel, ahogy ezt most teszik az észak-koreaiak.
Lehullt a vasfüggöny – ami nemcsak a berlini fal eltűnését jelentette, hanem új korszakot nyitott a Szovjetunióban élő zsidók számára is: hamarosan több százezren vándoroltak ki, főként Izraelbe.
Egyszóval minden, ami addig „be volt fagyasztva”, egyszer csak engedni kezdett. Nemcsak a jó: ekkor szökkentek szárba a nacionalista mozgalmak is (a Kaukázusban sok vér folyt), és az antiszemitizmus is szervezett formát öltött.
Hogy milyen motívumok vezérelték Gorbacsovot reformjai elkezdésében? Természeténél fogva nem volt radikális. De sok mindent látott, kezdve a világháború borzalmaitól, a rendszer visszásságain át – és változást akart. Sokan vélik úgy, hogy az emberarcú szocializmusra törekedett – és nyilván őszintén gondolta az általa gyakran használt „több demokráciát, több szocializmust!” lózungot. Akkor még nem volt történelmi tapasztalat arról, hogy ez nem megy. Azt viszont bizonyára látta, hogy a szovjet rendszer átépítése nem éppen a legjobb módszer saját hatalmának megszilárdítására. Mindvégig tudatában volt a „kockázatoknak és mellékhatásoknak”. Egyik erénye, hogy számára nem a saját hatalom volt a legfontosabb tényező – és a későbbiekben sem kapaszkodott abba, el tudta engedni. Azt sem ő, sem kortársai nem gondolták, hogy a peresztrojka végül a Szovjetunió bukásához vezet. Utólag már könnyű látni, hogy egy ilyen rendszer csak hermetikusan elzárt térben működőképes, és bizony már az első, legóvatosabb nyitás után „ereszteni kezdett” – aztán bomlani. Amikor Gorbacsov ezt felismerte, az is világossá vált számára, hogy a birodalom csak komoly véráldozatok árán menthető meg. Ezt pedig mindenképp el akarta kerülni. Amikor elkezdődtek a „bársonyos” forradalmi megmozdulások Kelet-Közép-Európában, bizonyos vezetőik számítottak a Kreml támogatására. A szovjet csapatok még helyben voltak, elég lett volna egy ukáz. Gorbacsov azonban azt mondta: nem. Nem kell egy újabb véres prágai tavasz. Ma, amikor bírálat éri őt azért, hogy „odaadta” ezeket az országokat – csak annyit válaszol: „De hát Lengyelországot, Németországot, Magyarországot a lengyeleknek, németeknek és magyaroknak adtuk!”…
Többen szemére vetették, hogy határozatlan volt. Tény, hogy sok esetben próbált megfelelni mind a keményvonalasok, mind a radikálisok elvárásainak; a gazdasági „csoda” elmaradása ennek tudható be. Néha pedig egyszerűen nem volt történelmi példa; van, aki úgy véli, hogy olykor épp a folyamatok fékezése tartotta vissza az országot a szakadékba zuhanástól.
Most, az ünneplések kapcsán adott interjúban elmondta: nem hagyták, hogy befejezze a peresztrojkát, és ezt sajnálja. Kijátszották őt; épp, amikor készen állt minden a döntő lépésekhez, jött a puccs – a keményvonalasok behúzták a kéziféket. Bár a hatalomátvétel csak kísérlet maradt, azonban megnyílt az út Jelcin „kalandjához” – ahogy nevezte a volt értelmiségi pályatárs, majd ellenzékiből avanzsált első orosz elnök regnálását Gorbacsov, aki egyébként ma is úgy látja, hogy a Szovjetuniót meg lehetett volna menteni. „Az utolsó patronig harcoltam érte” – mondja.
Ő lett az a vezető, aki leszerelt egy harcias rendszert – a világkommunizmust –, mégpedig akkor, amikor az még életképes volt. „Megtörténhetett volna az is, hogy lassan elkorhad, de az is, hogy szörnyű, a világot is magával sodró haláltusában ér véget” – írja Liliana Sevcova politológus.
Életének, pályafutásának értékelésekor nem szabad elfeledkezni feleségéről, Raiszáról sem, akiről ő maga mondja, hogy nagyon sokat köszönhet neki mint igazi értelemben vett hű barátnak, társnak, sőt tanácsadónak.
Ha Gorbacsov sok mindenben lerombolta a „szovjet vezető” sztereotípiáit, felesége úgyszintén a first ladyjét – bár addig ilyen „poszt” még nem létezett arrafelé. Az előző vezetőfeleségekhez képest, akiket soha nem lehetett látni, pláne hallani, ő fizikai valójában is állandóan férje mellett volt, sokszor kéz a kézben – ami végképp nem volt divat. Mivel csinos volt, karcsú és igényes megjelenésű, hazai közszerepléseit a férfiak élénk érdeklődése kísérte – az orosz nők körében azonban a masszív ellenszenv volt jellemző, akik szerint túl sokszor látni őt, túl gyakran cseréli a ruháit, és túl sokat beszél. Nyugati bemutatkozása jóval sikeresebb volt. Ott is szokatlan volt, hogy egy szovjet nő is lehet olyan sikkes, mintha Párizsból öltöztetnék (pedig nem onnan öltözött), és – ahogy egy korabeli nyugati szalagcím írta – ő az egyetlen Kreml-beli feleség, aki kevesebbet nyom, mint a férje. Később sem lankadt iránta az érdeklődés, 1988-ban a Béke Követe Díjat kapta, 1991-ben pedig az Év Hölgyévé választották.
Férje támogatása mellett aktívan részt vett kulturális és jótékonysági alapítványok munkájában, 1997-ben pedig saját nevével klubot alapított, elsősorban a nők és gyerekek védelmére. A Leukémiás Gyerekekért nemzetközi egyesület tiszteletbeli elnökének is megválasztották; a sors fintora, hogy évekkel később ő is éppen ebben a betegségben hunyt el…
Raisza egészsége először a ’91-es puccskísérlet rendkívül feszült légkörében roppant meg; ekkor enyhe agyvérzést szenvedett, vissza is vonult a nyilvánosság elől. A leukémia 67 éves korában támadta meg. Ebben közrejátszhatott az is, hogy szülőhelyén gyermekkorában atomkísérletek történtek, fertőzött volt a légtér, de Csernobilban is kaphatott sugárzást, amikor nem sokkal a katasztrófa után férjével ott járt (és nem ivott vodkát a férfiakkal).
Raisza nem sokkal halála előtt mondta férjének: „Bizonyára így kellett történnie, hogy megbetegedjek és meghaljak, hogy az embe­rek jobban megértsenek minket.” Van-e ebben némi igazság, vagy nincs, tény, hogy igazán csak halála után értékelte az orosz nép az első first ladyt.
Halála nagyon megrázta Gorbacsovot, csak ekkor döbbent rá, milyen nagy terheket viselt a felesége. „Össze voltunk kötve életre-halálra. Mindenben osztoztunk, jóban, rosszban. Biztos vagyok benne, hogy ma is élhetne” – mondta évekkel később. Évekig tartott, míg feldolgozta társa elvesztését. „Az élet Istentől van, és ezt senkinek sincs joga megkérdőjelezni. De én még csak készülök Istenhez – mondta nevetve egy riportban. Majd hozzátette: végül is elfogadtam, ami történt. Újra visszanyertem az életkedvem – bár olyan nagy rész szakadt ki a lelkemből, hogy talán csak így gondolom.”
Lányuk, Irina szeretetteljes légkörre emlékszik vissza. „Rengeteget túráztunk, szinte a végkimerülésig. Apa mindig énekelt, nagyon jó hangja van” – meséli egy riportban.
Gorbacsov miután visszavonult a politikai élettől (az első szovjet vezető volt, aki önként mondott le), több könyvet írt. Ezek közül némelyik bestseller lett Nyugaton, Oroszországban azonban nem keltett nagy érdeklődést, mint ahogy személyét is rendkívül kétpólusúan ítélik meg: az oroszok mindössze tíz százaléka tiszteli és ismeri el érdemeit, legtöbben közönyösek iránta. Kritikusai (akik többsége kommunista vagy ultraliberális) általában a szovjet birodalom romba döntésével vádolják.
Ma, 80 évesen is aktív életet él; saját alapítványt működtet, szerepelt Wim Wenders Oly távol és mégis közel című filmjében, de lemezt is adott ki felesége emlékére, amelyen orosz románcokat énekel. Moszkvában lakik, de sokszor tartózkodik külföldön. Ahogy Oroszországban sokan nem kedvelik őt, – nos, ő sem kedveli a mostani politikai vezetőket, akiknél szerinte a demokratikus intézmények inkább dekorációként szolgálnak; ezt többször szóvá is tette. Ennek ellenére 80. születésnapja alkalmából Medvegyev elnöktől a legmagasabb állami kitüntetést kapta.
Ahogy Sevcova fogalmazott: „Nem járt jól velünk. De mi jól jártunk vele. Igaz, ezt még tudatosítanunk kell.”

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit