Kereső toggle

Teflonelnökség

Ronald Reagan, a szavak embere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében” – talán ezzel a shakespeare-i idézettel lehet legjobban összegezni az Egyesült Államok negyvenedik elnökének életfilozófiáját. Bár konkrét döntéseiről és politikai lépéseiről ellentmondásosan vélekednek az elemzők, azt senki sem vitatja, hogy remek színészi alakítást nyújtott a Fehér Házban. Egyszerű, közvetlen stílusával, jó kiállásával ugyanis könnyedén megnyerte az amerikai közvéleményt. Nagyszerű történetmesélő képességét állítása szerint édesapjától örökölte, amelyet a filmiparban, illetve a televíziózásban tovább tudott csiszolni.

Ronald Reagan száz évvel ezelőtt, 1911. február 6-án látta meg a napvilágot az Illinois állambeli Tampicóban. Édesapja, John Edward Reagan, akit Jacknek neveztek, katolikus ír felmenőkkel rendelkezett, többnyire cipőkereskedésből próbált megélni. Édesanyja, Nelle Wilson pedig skót származású volt, akitől elmondása szerint az ima értékét tanulta meg.

A családot szegénynek tartották, bár ő életrajzában azt írja: gyermekként nem érezte, hogy szűkösen élnek, az alapvető dolgok ugyanis megvoltak számukra. Apja rendszeresen eltűnt, akár napokra is, ennek az okát anyja később árulta el: alkoholista volt, amit Nelle betegségként kezelt. Reagan leírta, hogy tizenegy éves fiúként hogyan vonszolta be az apját a hóból, aki annyira leitta magát, hogy elterült házuk bejárata előtt.

Ronald továbbtanult, tanulmányait viszont saját maga volt kénytelen finanszírozni. Nyaranként egy tengerparton életmentőként dolgozott, majd a rádióbemondás kezdte érdekelni. Több sikertelen próbálkozás után az Iowa államban található Davenportban, később pedig Des Moines-ban helyezkedett el, ahol többnyire baseballmérkőzéseket és egyéb sporteseményeket közvetített. Ebben rendkívül rátermettnek bizonyult, a legtöbbször ugyanis telexen érkező szűkös információkból kellett dolgoznia. Cseppet sem okozott neki gondot, hogy kiszínezve folyamatosan közvetítse a nem látott eseményeket. Ezt követően útra kelt, hogy megvalósítsa nagy álmát: Hollywoodba ment, ahol színészkedéssel próbálkozott. Hangjával azonnal megnyerte a Warner Brothers castingért felelős illetékesének tetszését, így a cég hét évre leszerződött vele.

Eleinte inkább B kategóriás filmekben szerepelt, majd egy-két komolyabb felkérést is kapott. Filmes karrierjét átmenetileg megtörte a második világháború. A Pearl Harbort ért támadást követően tartalékosként behívták a hadseregbe, de rövidlátása miatt nem küldték a tengerentúlra harcolni, hanem katonai oktatófilmeket, valamint dokumentumfilmeket készített Los Angelesben. Elmondása szerint rengeteg felvételt látott a második világháború borzalmairól, a koncentrációs táborokról, olyanokat is, amelyek sohasem kerültek nyilvánosságra. Talán ezzel is magyarázható az, hogy a későbbiekben olyan átéléssel tudott a háborúról mesélni, mintha maga is harcolt volna. Előfordult, hogy ezzel megtévesztett embereket. Az egyik esetben például Jichak Samir izraeli miniszterelnök - miután megbeszéléseket folytatott Reagannel - meglepve közölte tanácsadóival, hogy az amerikai elnök ott volt Dachau felszabadításánál. Ez persze nem volt igaz, de talán már maga is meg volt győződve arról, hogy harcolt Európában.

Ami a filmes karriert illeti, a háború előtt 31, a háború után pedig 22 filmben szerepelt, ezek közül a legjelentősebb alkotások a Knute Rockne - All American (1940), Kings Row (1942), melyről Reagan azt állította, hogy sztárrá tette, valamint The Hasty Heart (1950).

Hollywoodi karrierje alatt ismerkedett meg Jane Wyman színésznővel, aki egyébként már elvált volt. Házasságukból két gyermek született, de nyolc év után elváltak. Egyes hírek szerint Reagan politikai ambíciója körül kezdődtek a nagy viták közöttük. Jane Wyman egyébként fényesebb színészi karriert futott be: 1948-ban Oscar-díjat kapott egy süketnéma alakításáért. (Reagan pedig az egyedüli amerikai elnök, aki elvált volt.)

A háború után maradt Hollywoodban, ahol a kommunizmus veszélyei kezdték felkelteni a figyelmét. „Született" demokrataként továbbra is szimpatizált a párttal, de ebben az időszakban kezdett kiábrándulni abból, amit a „liberalizmus csúnyábbik felének" nevezett. Úgy vélte, hogy a liberálisok nem ismerik fel a kommunizmus lényegét. Nem támogatta azt a sztrájkhullámot, amely a filmiparban tört ki a háborút követően. Az 1940-es években együttműködött a képviselőház Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságával, és az FBI-nak jelentett azokról a színészekről, akik kommunistaszimpatizánsnak tűntek. Ugyanakkor két alkalommal a Filmszínészek Céhének elnökévé választották. Ezen keresztül találkozott egy Nancy Davis nevű színésznővel, aki egy panasz miatt fordult hozzá. Ugyanakkor állítólag Reagan szerepelt a nő listáján, amelyet a házasulandó hollywoodi férfiakról készített. 1952-ben összeházasodtak, kapcsolatuk pedig a politikai küzdelmek alatt még erősebbé vált. Nancy ugyanis mindvégig férjét szolgálta, és bár aktívan kivette részét a teendőkből first ladyként, mindezt nem a saját, hanem a férje karrierjének érdekében tette. Két gyermekük született, Patti és Ron. A magát istenhívőnek valló Reagant azonban nem zavarta, hogy babonás és aggódó felesége rendszeresen asztrológusok tanácsát kérte ki programjai időpontjainak kiválasztásakor.

1954-ben Reagan a filmvászonról átnyergelt a tévéképernyőre: a General Electric Theater című szombat esti talkshow házigazdája lett. Az igazi ismertséget a tévészereplése hozta meg a számára: fiatalos megjelenésével és közvetlen stílusával nézők millióival fogadtatta el magát. A műsor keretében állandóan beszédeket kellett tartania. Ebben óriási tapasztalatokra tett szert, hiszen nyolc év alatt 38 különböző államban körülbelül 9000 alkalommal mondott beszédet, és persze az sem mellékes, hogy mindezért busásan megfizették. Ugyanakkor egyre keményebben fogalmazott, és mivel a G. E. kérésére sem fogta vissza magát, a cég felfüggesztette a talkshow sugárzását. Reagan ekkorra már a Republikánus Párt egyik vezető személyiségévé vált. A Lyndon B. Johnson és Barry Goldwater között folyó küzdelemben keményen kampányolt Goldwater mellett, aki aztán nagy vereséget szenvedett ellenfelétől. Reagan ekkor kezdett saját politikai karrierjén gondolkozni, és mikor egy kaliforniai üzleti csoport megkereste, hogy induljon az állam kormányzói posztjáért, könnyen elfogadta a felkérést.

Reagan nagy feltűnést keltett azzal, hogy 1966-ban a szavazatok kétharmadának megszerzésével nyerte meg a választást, arra ugyanis eddig még nem volt példa, hogy hivatalban lévő kormányzót ilyen arányú szavazatkülönbséggel győzzenek le. Két évvel később már elnökségi vizekre evezett, amely során Richard Nixon jelölését igyekezett megakadályozni. Nixon azonban nemcsak a republikánusok jelölését, hanem az elnökségi küzdelmet is megnyerte. Reagan kormányzóként csökkentette a kormányzat kiadásait és deficitjét, növelte az állami jövedelemadót, keményen fellépett a diáktüntetők ellen, és liberalizálta az állam abortusztörvényét, amelynek eredményeként közel kétmillió abortuszt hajtottak végre. 1970-ben újraválasztották kormányzónak. Hivatali idejének lejárta után Reagan teljes erőbedobással vetette bele magát az elnökségi küzdelembe.

1976-ban Gerald Ford elnököt próbálta kiütni azzal, hogy magát konzervatív jelöltnek állította be, Fordot ugyanis inkább mérsékelt republikánusnak tartották. Hevesen támadta az elnököt külpolitikája miatt, de kampánya kevésnek bizonyult: a republikánusok jelölését Ford nyerte, a választásokból azonban a demokrata Jimmy Carter került ki győztesen. Reagan ettől kezdve már csak Carterre összpontosított. Az 1980-as elnökválasztási kampányban Reagan alacsony adókat helyezett kilátásba a gazdaság ösztönzése érdekében, valamint a kormányzat szerepének csökkentését és erős nemzetvédelmet ígért. Miután megszerezte a republikánusok jelölését, a leendő alelnöki posztra George H. W. Busht választotta. A voksoláson végül a szavazatok 50,7 százalékának megszerzésével nyert, és 69 évével ő lett a legidősebb férfi, akit az Egyesült Államok elnökévé választottak. Egyszerű, hazafias üzenetei pedig négy évvel később is elnökséget hoztak a számára.

Reagan nem tartozott a magát túlhajszoló elnökök közé. Szeretett aludni: későn kelt, korán feküdt, és még délután is lepihent. Újságírók pedig azt is emlegették róla, hogy a lapokat a képregényeknél kezdi olvasni, és nagyon szereti a zselés cukorkát.

Mindössze 69 napja volt hivatalban az új kabinet, amikor egy elmebeteg férfi a Washington Hilton Hotel előtt merényletet kísérelt meg végrehajtani ellene. Annak ellenére, hogy halál közeli állapotban volt, állítólag még a műtőasztalon is tréfálkozott: az altatást várva odaszólt az orvosoknak, hogy reméli, hogy valamennyien republikánusok. A műtét során eltávolították bal tüdejének egy részét, és rendszeres tornát írtak elő neki. Az elnök felépült, népszerűsége pedig megugrott. Ráadásul a merénylet miatt a Kongresszus könnyedén elfogadta Reagan költségvetési terveit, amelynek eredményeképpen a személyi jövedelemadó negyedével, a kamatadó pedig 28 százalékról 20 százalékra csökkent. Ugyanakkor a társadalmon belüli egyenlőtlenségek még inkább kiéleződtek: míg a leggazdagabbak jövedelme jelentősen nőtt, addig a legszegényebb rétegeké csökkent. A Reagan-kormányzat legnagyobb kudarcának viszont egyesek a szövetségi deficit növekedését tekintik: ez ugyanis 914 milliárd dollárról 2,7 billió dollárra emelkedett.

A külpolitikát illetően Reagan nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen fenyegetést jelent a Szovjetunió, amelyet a Gonosz Birodalmának is nevezett. A hidegháború fokozódásához nagyban hozzájárult azzal, hogy nagyszabású védelmi program kiépítését szorgalmazta. Ennek keretében került sor a csillagháborús, vagyis a stratégiai védelmi kezdeményezés elnevezésű rakétavédelmi rendszer kidolgozására. A terv az volt, hogy nukleáris energiával működő lézerágyúk az űrből semmisítenék meg az Egyesült Államokra kilőtt rakétákat. Ugyanakkor Reagan volt az első, aki a nyilvánosság előtt arról beszélt, hogy a kommunizmus napjai meg vannak számlálva és hogy önmagától fog összeomlani - ekkor még a legtöbb közgazdász és katonai szakértő erősnek látta a Szovjetuniót.

Az elnök ellentmondásokba és botrányokba is keveredett külpolitikai kérdésekben. Az egyik ilyen eset 1985-ben volt, amikor Helmut Kohl német kancellár koszorúzásra hívta a németországi bitburgi temetőbe, ahol 49 SS-katona sírja feküdt. Reagan közleményében áldozatoknak nevezte a náci katonákat, amiből óriási vita kerekedett amiatt, hogy egyenlőséget tesz az SS-katonák és a holokauszt áldozatai között. Reagan végül elment a temetőbe, a koszorúzást azonban két tábornok végezte. A legkellemetlenebb helyzetbe viszont az Irán-kontra-botrány kapcsán került. Irán 1984-ben három, 1985-ben pedig négy amerikai túszt ejtett. Az elnök a nyilvánosság előtt rendszeresen hangsúlyozta, hogy nem tárgyal terroristákkal, a színfalak mögött azonban keresték a megoldást az amerikaiak kiszabadítására. Ekkor jött egy ötlet, hogy Irán fegyverekért cserében hajlandó elengedni a túszokat.

A két ország között ezért először közvetítéssel, később pedig közvetlen módon zajlottak fegyvereladások, ráadásul Reagan egyik tanácsadója azt javasolta, hogy a befolyt összegekből támogassák a kontrákat - vagyis a kommunistaellenes fegyveres erőket - Nicaraguában. A túszokat azonban nem engedték el. Később pedig kiszivárgott a sajtóban, hogy a két ország között tárgyalások zajlanak. Reagan ekkor a televízióban intézett beszédet, amelyben azzal próbált magyarázkodni, hogy Irán a Szovjetunió elleni küzdelem stratégiai bástyája, és hogy a fegyverek egy teherhajón elfértek. A hurok akkor szorult leginkább az elnök körül, amikor az akkori igazságügy-miniszter felfedezte, hogy a fegyvereladásokból a nicaraguai kontrákat támogatták. Reagan állította, hogy erről nem tudott, népszerűsége azonban 67 százalékról 46 százalékra csökkent. Az ügy kivizsgálására egy bizottságot állítottak fel, amely az elnök felelősségét persze nem tudta megállapítani, találtak viszont bűnbakot: a kabinetfőnököt.

Az iráni ügyről jól elterelték a figyelmet a Szovjetunióban végbement változások. Egyesek szerint Reagan második ciklusát igazából Mihail Gorbacsov mentette meg. A szovjet főtitkár ugyanis felismerte, hogy a Szovjetuniónak csökkenteni kell a katonai kiadásait és fel kell hagynia külföldi terveivel. Ennek érdekében kész volt tárgyalni az amerikai elnökkel. A két vezető négy alkalommal találkozott 1985 és 1988 között: először a svájci Genfben, majd Izlandon, Reykjavíkban, majd Washingtonban és Moszkvában. 1987. június 12-én Reagan a berlini falnál beszédet mondott, amely Kelet-Európa számára a legemlékezetesebb szónoklata volt: „Ha békét akar, ha azt akarja, hogy fellendüljön a Szovjetunió és Kelet-Európa, ha szabadságot kíván - jöjjön ide e kapuhoz! Gorbacsov úr, nyissa meg e kaput! Gorbacsov úr! Döntse le e falat!" Ezt követően a washingtoni csúcstalálkozó történelmi jelentőségű volt, ekkor írták alá ugyanis a közepes és rövid hatótávolságú rakéták leszereléséről szóló egyezményt.

Reagan elnöki hivatala lejártával Kaliforniába vonult vissza, majd megnyitotta a Ronald Reagan Elnöki Könyvtárat. 1994 novemberében elbúcsúzott az amerikai társadalomtól, és közölte, hogy Alzheimer-kórban szenved. 2004. június 5-én hunyt el Los Angelesben. Népszerűsége 1989 után tovább nőtt.

Olvasson tovább: