Kereső toggle

De Gaulle, az V. Köztársaság szülőatyja

Éljen Franciaország! Éljen az ellenállás!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Charles de Gaulle, hadvezérből lett politikus és államférfi, Franciaország függetlenségének és egyedülállóságának megtestesítője, az V. Köztársaság szülőatyja, politikai realista és egyben történelmi „próféta”.

Charles André Joseph Marie de Gaulle 1890. november 22-én a flandriai Lille-ben, Henri de Gaulle irodalom szakos professzor és Jeanne Maillot öt gyermeke közül harmadikként látta meg a napvilágot. Mind a családi értékek, mind jezsuita iskoláztatása erőteljes katolikus, patrióta bélyeget nyomott személyiségére. A romanticizmus értékvilágát magáénak valló ifjú számára „a hadsereg a világ egyik legnagyobb dolgának számított", így a katonai pálya egy percig sem volt kérdés számára; tizennyolc évesen a Saint-Cyr katonai akadémia mellett döntött.

A katonai tanulmányok befejeztével az ifjú alhadnagy - Philippe Pétain parancsnoksága alatt - Arras-ban kezdte meg szolgálatát. Az első világháborúban háromszor sebesült meg, majd Németországban fogságba esett, ahonnan mind az öt alkalommal sikertelenül kísérelt meg szökést.

A hivatalos militarista irányvonaltól radikálisan eltérő stratégiai-katonapolitikai elképzeléseket valló tisztként rendkívül kritikusan szemlélte a két világháború közötti francia katonapolitikát. Ebben az időszakban a katonai vezetők a harckocsikat a gyalogságot támogató haderőként látták, a légierőt pedig szükségtelennek ítélték. A páncélos hadsereg felállításának szükségességét sürgetve 1934-ben A hivatásos hadseregért címmel könyvet publikált, melyet a vezérkarban ellenszenv és közöny fogadott. A sors fintora, hogy a könyv leginkább Németországban volt sikeres. A hadászat mellett a későbbi hadvezér a III. Köztársaság politikai struktúráját is erőteljes bírálat alá vonta. Az állam megújítását egyszerre a politikai rendszer és a hadsereg megújításában látta.

1940 májusában Abbeville térségénél sikeresen fékezte meg az előretörő német csapatokat, így hitelt érdemlően bizonyította a páncélos hadtestek szükségességét. 1940. június 1-jén tábornoki, majd pár nappal később Paul Reynaud kormányában államtitkári kinevezést kapott. Pár hét leforgása alatt új kormány alakult, Reynaud lemondott, és miniszterelnöki hivatalát a náci Németországgal fegyverszünetet tervező Pétain marsall foglalta el. Az új kormány korántsem volt olyan népszerű; de Gaulle és a vele szövetséges tisztek fellázadtak, majd június 17-én de Gaulle és más vezető tisztek Londonba távoztak. A franciák és a németek között Pétain által megkötött fegyverszünet szükségessé tette az ellenállás intézményesítését.

A Churchill támogatását élvező rebellis tábornok 1940. június 18-án a BBC rádióhullámain keresztül bocsátotta az éterbe ellenállásra felszólító üzenetét. A németek előtt kapituláló francia katonákhoz intézett felhívást többször megismételte, aminek következtében a Pétain-kormány első ízben lefokozta, majd nyugdíjazta, végül távollétében szökésért és hazaárulásért halálra ítélte.

A németeket kiszolgáló Vichy-rendszerrel szembeni ellenállás fokozatosan erősödött. A különböző alapokon szerveződött mozgalmak egyöntetűen a London közelében letelepedett de Gaulle-t tekintették vezérüknek. 1943 májusában megalakult az Ellenállás Nemzeti Tanácsa, mely majd' egy évvel később közzétette Franciaország társadalmi, gazdasági és politikai rehabilitációját tartalmazó programját. A szövetségesek partra- szállását követően de Gaulle meggyőzte Eisenhower tábornokot Párizs mielőbbi felszabadításának égető szükségességéről. 1940. augusztus 26-án a tábornok diadalmenetben vonul fel a Champs-Élysées-n, majd elfoglalja ideiglenes hivatalát. A legnagyobb nehézséget az jelentette számára, hogy az újítani nem akaró párttagok megingathatatlanul a III. Köztársaság parlamenti rendszerének visszaállítása mellett tették le voksukat, míg de Gaulle egy gyökeres államreformban látta a megoldást.

1947-től kezdődően lankadatlanul kiállt az alkotmánymódosítás szükségességének gondolata mellett, de süket fülekre találva 1953-ban öt évre visszavonult családi birtokára. Ezen idő alatt az egymást váltó kormányok képtelenek voltak kilábalni a megrekedés mocsarából, végül az algériai háború okozta válság vezetett a IV. Köztársaság bukásához, és egyben de Gaulle újbóli hatalomba iktatásához. De Gaulle a visszatérés feltételéül egy hat hónapra szóló, széles jogköröket biztosító hivatalt kért a vészhelyzet eredményes megoldásának érdekében, amivel a Nemzetgyűlés 1958. június 1-jén fel is ruházta. A IV. Köztársaság utolsó elnöke 1958 nyarán - 68 évesen - megkezdte az új alkotmány kidolgozását, melyet ugyanazon év szeptemberében népszavazás keretében 79,2 százalékkal fogadtak el. A nép egyértelműen radikális változást akart: megszületett az V. Köztársaság, mely máig a francia állam intézményes alapstruktúráját biztosítja.

Az alkotmánymódosítás legfőbb célja a parlamentáris demokrácia megőrzése és - a köztársasági elnöknek nyújtott széles körű jogokon keresztül - az állami autoritás megerősítése volt, melynek révén egy sajátos elnöki rendszer jött létre. 1962 szeptemberében de Gaulle újabb alkotmánymódosítást kezdeményezett, mely szerint a köztársasági elnökválasztásra a szavazópolgárok közvetlen szavazással jogosultak. A népszavazás elsöprő sikert hozott, a javaslat közel kétharmados támogatást kapott, és az azt követő választásokon ismét a gaullisták törtek előre. Az algériai háborúk lezártával de Gaulle számára elérkezett a várva várt pillanat, hogy végre a számára két legfontosabbnak érzett kérdéssel foglalkozzon: a francia gazdaság reformjával és a független külpolitikai irányvonal kialakításával.

Megkezdte az ország sajátos nemzeti függetlenségének kialakítását: igyekezett eltávolodni az Egyesült Államoktól, és nem támogatta Nagy-Britannia EGK-tagságát sem, azon okból kifolyólag, hogy a szoros angol-amerikai együttműködésben az angolokat az amerikaiak „trójai falovának" tartotta. Lassan-lassan kivonta Franciaországot a NATO katonai irányítása alól, noha az Atlanti Szövetségnek továbbra is tagja maradt.

1965-ben Franciaország történetében először tartottak általános, közvetlen választást (a szavazati jog minden 18. életévét betöltött állampolgárt megilleti). Első hétéves mandátumának lejártával de Gaulle hezitálva, késve és választási kampányt sem folytatva adta be jelölési kérelmét. Legnagyobb meglepetésére a második fordulóban - François Mitterranddal szemben - a szavazatok 54,8 százalékát szerezte meg. A hippikorszakkal egy időben kezdetét vette a gazdasági fellendülés harmincéves időszaka, a Trente Glorieuses. Marseilles-ben kikötőfejlesztés zajlott, megindult az Airbus egyik elődjének, a Caravelle utasszállító repülőgépprojektnek a támogatása, a Concorde utasszállító gépek gyártása, valamint az autóipar fejlesztése és az autópályák építése. A pénzügyi reformoknak is köszönhetően a gazdaság modernizálódásnak indult, az életszínvonal tartósan emelkedett. Mindezek ellenére, keménykezű politikája miatt, az ország vezetését erős kritikával támadták. Franciaország monopol berendezkedése az ifjúság körében komoly türelmetlenséget okozott. De Gaulle egy percig sem leplezte, hogy véleménye szerint „az elnök szerepe szükségképpen monarchikus jellegű. Franciaországnak monarchiára van szüksége, de nem isteni jogból eredő, örökletes, hanem választási monarchiára".

Erre fel 1968 márciusától diáklázadások vették kezdetüket. A szakszervezetek és a baloldali pártok a tüntetéseket kihasználva sztrájkokat provokáltak, ami az amúgy is feszült belpolitikai helyzetben csak súlyos válságot eredményezhetett. A kormánypárt májusra cselekvésképtelenné vált, így de Gaulle a Németországban állomásozó francia haderő parancsnokát, Jacques Massu tábornokot hívta segítségül egy esetleges katonai intervenció kidolgozásához. Ekkor hangzott el de Gaulle-tól a mára szállóigévé vált kijelentés, miszerint „Reform igen, káosz nem!", mellyel elutasította a diákoknak és munkásoknak a gazdasági és politikai életben való közvetlen részvételre vonatkozó követeléseit.

Bár de Gaulle erőskezű volt, és konzervatív nézeteket vallott, a történelem szavahihető politikust ismert meg benne. Végtelenül tisztelte az emberek szuverenitását, így miután 1969 áprilisában az általa előterjesztett szenátusi reformjavaslat elbukott a népszavazáson, lemondott hivataláról. Birtokára visszavonulva emlékiratait írta, s mindennemű politikai állásfoglalástól következetesen tartózkodott. Erős jellemét példázza, hogy szűkös anyagi körülményei ellenére sem fogadta el a visszavonult tábornokoknak járó állami juttatásokat. Váratlanul hunyt el két héttel nyolcvanadik születésnapja előtt. Halála után családja a colombey-i birtok eladására kényszerült. A házat egy alapítvány vette meg, ahol ma múzeum működik.

Olvasson tovább: