Kereső toggle

Sir P. G. Wodehouse

Az angol humor koronázatlan, de lovaggá ütött királya

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Élt egy angol úriember a múlt századfordulón, aki feladva biztos megélhetést nyújtó banki állását elhatározta, hogy valóra váltja álmait: író lesz, nem is akármilyen. ő volt az, aki az angol humort elsőként világszínvonalon alkalmazta, s ezzel olyan hírességek mellé írta be nevét, mint Shakespeare, Kipling vagy Dickens.

Sir Pelham Grenville Wodehouse művei, annak ellenére, hogy élete nagy részét Franciaországban és az Egyesült Államokban töltötte, hűen tükrözik a háború előtti angol felsőosztály társadalmát. Gyerekkorát, tanulmányait és fiatal írói pályafutását ugyanis ebben a világban töltötte, felmenői szinte kivétel nélkül a társadalom krémjéhez tartozó nemesek, baronetek voltak. Vidám, nevettető, szójátékokkal, szövevényes történetekkel és természetesen angol humorral teli könyvei szerte a világon jobb kedvre derítik az olvasót. Üdítő nyári olvasmányok, melyek kikapcsolják az embert a hétköznapok forgatagából, és egy olyan világba kalauzolják, ahol még ugyan megvannak a 20. század előtti angol társadalom jellegzetes vonásai, nevezetesen a lordok, kastélyok, társadalmi különbségek, de már ott találjuk a nyüzsgő városi polgárokat is, akik tehetségükkel, leleményességükkel vagy esetleg semmirekellő magatartásukkal vívják ki kortársaik figyelmét.

Ami azt illeti, P. G. Wodehouse élete épp ennyire regénybe illő. Édesapja brit bíró volt Hongkongban, és mialatt várandós édesanyja éppen rokoni látogatást tett az angliai Guilfordban, jóval a várt időpont előtt lepték meg a szülési fájdalmak. Így történt, hogy Wodehouse 1881. október 15-én koraszülöttként látta meg a napvilágot.

Mivel szülei kiküldetésben éltek, a gyermekeiket nevelőnők, illetve jobbnál jobb hírű iskolák gondjaira bízták. Így a kis Pelham 3 és 15 éves kora között összesen 6 hónapot töltött együtt a szüleivel, mely tátongó űrt hagyott benne, s ezt írással próbálta betölteni. A legszorosabb viszony talán idősebbik bátyjához, Armine-hoz fűzte, akivel együtt koptatták az iskolapadot Dulwichben, nyaranta pedig együtt vendégeskedtek valamelyik nagynéninél. Mindkét élethelyzetből nyert tapasztalatait beleszőtte regényeibe. A Psmith-történetek java iskolai csínytevésekről, rögbi- és krikettbajnokságokról számol be, emellett szép számmal találunk hősei között olyan - valóságos személyekről mintázott - nagynéniket, akik egymaguk irányítják az egész famíliát (lásd keretes írásunkat).

Wodehouse otthon érezte magát Dulwichben; mind diákként, mind sportemberként sikereket könyvelhetett el. Nemigen volt olyan sportág, amelyet ki ne próbált volna; különösen jeleskedett az atlétikában, a bokszban, de oszlopos tagja volt az iskolai rögbi- és krikettcsapatnak is. Emellett iskolaújságot szerkesztett, szerepeket vállalt színházi előadásokban, musicalekben énekelt. Később Dulwichben a városi könyvtárat is róla nevezték el.

Bátyja, Armine ösztöndíjat nyert a nagy múltú Oxford Egyetemre. A terv szerint Wodehouse is követte volna, ám számításaikat keresztülhúzta az indiai rúpia elértéktelenedése. Édesapja ugyanis e valutában kapta nyugdíját, és az újonnan előállt helyzetben már nem tudta tovább finanszírozni fia tanulmányait. Így 1900 szeptemberében banktisztviselői állást szerzett neki a Hongkong and Shanghai Banknál (mai nevén HSBC). Két év londoni banki gyakorlat után tengerentúli pozíciót ajánlottak fel neki, őt azonban soha nem érdekelte különösebben a bankszakma.

Így banki állása mellett részidőben a The Globe című lap újságírójaként is dolgozott. Ez időben szerzett tapasztalatait a Psmith in the City (Psmith a pénzvilágban) című regényében osztotta meg, ami egyben az első írói sikerét is jelentette. Kezdetben publikált regényeit ifjúsági magazinok számára írt diáktörténetekből állították össze. 1909-ben két elbeszélését 500 dollárért eladta a Cosmopolitan és a Collier's magazinoknak, amiből akkora bevételre tett szert, ami minden addigi keresetét meghaladta.

1914-ben feleségül vette Ethel Waymant, aki magával hozta előző házasságából származó kislányát is, Leonorát. Wodehouse-nak felnőttkori mumpsz miatt sajnálatos módon nem lehetett saját gyermeke. Ez évtől kezdve hol Angliában, hol az Egyesült Államokban tartózkodott. Több forgatókönyvet is írt Hollywoodnak, regényeinek többsége sorozat formájában jelent meg magazinokban, emellett zenés színpadi darabokat, dalszövegeket, drámákat vetett papírra. Együtt dolgozott a Pál utcai fiúk szerzőjével, Molnár Ferenccel is, akinek Játék a kastélyban című darabját zenés színpadra dolgozták át. Wodehouse akkoriban járt Evan Roberts híres walesi evangélista összejövetelein is, élményeit meg is örökítette egyik regényében.

1934-ben Franciaországba költözött, Le Touquet városába, elsősorban adózási okokból. Érdekes módon az aktuálpolitika nem különösebben érdekelte. Még akkor sem hagyta el tengerparti villáját, amikor a náci hadsereg már lerohanta fél Franciaországot. Egyesek szerint csupán felesége nem akarta hátrahagyni szeretett kutyájukat, valószínűbb azonban, hogy Wodehouse nem ismerte fel a háborús helyzet komolyságát. 1940-ben a németek letartóztatták, majd egy évig Belgiumban és a felsősziléziai Tostban tartották fogva a családot. Ez időből származik egyik megjegyzése: „Ha ez Felső-Szilézia, akkor kíváncsi vagyok arra, milyen lehet Alsó-Szilézia."

Wodehouse a fogságban is megőrizte humorát; rabtársait szellemes párbeszédekkel szórakoztatta. Többek között ezen párbeszédeket is felhasználta ahhoz a rádióműsorhoz, amit nem sokkal szabadon bocsátása után, hatvanadik születésnapját követően sugároztak a berlini rádióban. A nácik kizárólag kora miatt voltak hajlandóak elengedni az írót, aki kedvező diplomáciai húzásnak vélte az öt politikamentes rádióműsor elkészítését a náci propagandaminisztérium számára. Mivel a szövetségeseknek akartak imponálni, a műsorokat Nyugat felé sugározták.

A rádióműsorok azonban általános megdöbbenést váltottak ki az angol hallgatóságból: németekkel való kollaborálással, sőt hazaárulással vádolták. Többen írótársai közül is megtámadták: egyik közülük a Micimackó szerzője, Alan Alexander Milne. Erre viszonzásul Wodehouse rövid paródiájában kifigurázta a mese egyik főszereplőjét, Róbert Gidát.

Wodehouse mellett foglalt viszont állást George Orwell, aki a következőképpen nyilatkozott: „Fontos tisztán látnunk, az 1941-es események semmi rosszabbat nem bizonyítanak rá Wodehouse-ra, mint balgaságot." A brit biztonsági szolgálat nyomozása is ugyanerre a következtetésre jutott, vagyis, hogy az író naiv volt és felelőtlen, de semmiképpen nem áruló vagy hitszegő. Később maga Wodehouse is megbánta tettét, helytelenítette korábbi viselkedését.

A kritikák és rágalmak elől Wodehouse az Egyesült Államokban keresett menedéket, 1955-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, élete hátralévő részét New Yorkban töltötte. Hazája megbocsátását pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy 1975-ben, hat héttel a halála előtt, 93 éves korában lovaggá ütötték, így Sir P. G. Wodehouse-ként írta be magát az angol irodalomba.

Lady Constance, a tipikus nagynéni

„Lady Constance Keeble igazán megragadta az ember figyelmét. Feltűnően szép nő volt, a negyvenes évek közepén. Szabályos, széles homloka volt, tökéletes fehérségű, egyenletes fogsora és királynői fellépése. A szeme nagy volt, szürke és szelíd, mellesleg nagyon megtévesztő, mert aki Lady Constance-et ismerte, aligha alkalmazta volna rá a »szelíd« jelzőt. Rendes körülmények között elég barátságos volt, de ha megtörtént nagyritkán, hogy valaki ellenkezni próbált vele, akkor úgy viselkedett, mint Kleopátra, mikor bal lábbal kelt fel.” (Részlet a Forduljon Psmith-hez! című műből)

Olvasson tovább: