Kereső toggle

A félút végére érve - Elhunyt Varga Zoltán

Egy futballista, korszakos zseni, egy önmagával viaskodó ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Azok miatt írtam meg ezt a könyvet, akik – bármerre jártam, bármire jutottam – megkülönböztetett figyelemmel, várakozással és szimpátiával követték az életemet; azoknak ajánlom, akik kudarcaimban is, tévedéseimben is kitartottak mellettem, és erőt adtak, amikor már azt hittem, hogy magam vagyok. És amikor már úgy látszott, hogy védtelen vagyok, ők körülvettek, kiálltak értem, és védelmeztek a mindenfelé kinyilvánított megbecsülésükkel.”

A fenti sorok az elmúlt héten, futballozás közben elhunyt Varga Zoltántól származnak, a Valahol mindig félúton című könyvének ajánlásaként. Minden benne foglaltatik, ami Varga Zoltán karakterének, életútjának rövid jellemzéséhez szükséges: egy futballista, egy fociedző, egy nem tökéletes, korszakos zseni, de még inkább egy önmagával viaskodó ember. És néhányan, vagy,, inkább sokan, akik ezt a viaskodást nem ért(h)ették meg, de mégis mindig valahogyan rátaláltak, vagy talán Varga Zoltán talált rájuk - csak szerették benne a futballistát, az edzőt, - az embert. „A Sors különleges tehetséggel és sajátos lelkivilággal ajándékozta meg.

Meg nem értett zseniként gyászoljuk most. De ami ennél is fontosabb: az egész életében szeretetért harcoló emberként. - írta találóan Vargáról a Nemzeti Sport ismert újságírója, Sinkovics Gábor. Varga Zoltán 1944 utolsó napján látta meg a napvilágot egy kispolgári család gyermekeként. A család Budapestre való felköltözését követően a „kis Zoltán" a belvárosi Károlyi-kertben rugdosta a labdát, későbbi bevallása alapján a legismertebb trükkjeit is itt gyakorolta be. (Szomorú tény, hogy ma már a Károlyi-kert szomszédságában tanuló kisiskolások még a fűre sem léphetnek rá a kertben.) Tehetségét hamar felfedezték, nem sokkal később a Ferencváros felnőtt csapatának keretében találta magát. Sőt, mindössze tizenhat (!) éves volt, amikor már bemutatkozhatott a nagyok között a csapatban. Képességei elvitathatatlanok voltak, még húszéves sem volt, amikor már a magyar válogatottnál is szóba került a neve. Egyre érettebb játékosként (és az olimpiai bajnokságot 1964-ben megnyerő válogatott tagjaként) mind jobb teljesítményt produkált az FTC támadói között. Nem véletlen, hogy 1965-ben már az olasz Internazionale hívta, amely hatalmas összeget fizetett volna érte.

„Akkortájt nősültem, és szerettem a feleségemet. Nem mertem, nem akartam bajba sodorni őt" - magyarázta itthon maradásának okait.  Már ekkor is érezhető volt azonban, hogy rendkívül érzékeny ember: elsősorban a legendás Albert Flóriánnal (a magyar futball mindmáig egyetlen aranylabdás futballistája - a szerk.) való rossz viszonya miatt nem érezte jól magát a Ferencvárosban. „Albert csak az egyik oka volt annak, hogy elmentem. (...) ott voltak még a besúgók, a rendszer hűséges elemei, akik mindig megszerkesztették azt, aminek éppen történnie kellett. Ami nem tetszett Albertben, hogy ezekre a célokra mindig odaadta magát..." - mesélte később az Alberthez való viszonyáról Varga. Valószínűleg azonban „szakmai féltékenység" is nehezítette a kapcsolatukat: a korabeli szurkolói beszámolók szerint ugyanis mind a két játékos elképesztő tehetség volt - csak éppen a négy évvel idősebb Albert Flórián kapta az Aranylabdát 1967-ben. Az már nyílt titok volt, hogy a még mindig csak huszonhárom éves, egyre bombasztikusabb formában játszó csatár elhagyja a Ferencvárost 1968 nyarán, s a Honvédba igazol. Élete utolsó NB I.-es mérkőzésén éppen a Honvéd ellen játszott, és negyvenötezer (!) néző előtt a kilencvenedik percben egy elképesztő szabadrúgásgóllal döntötte el a mérkőzést.

A nyári olimpiai játékokra kiutazva azonban alaposan megváltozott az élete: úgy döntött, hogy nem tér vissza Magyarországra, így az olimpiai mérkőzések lejátszása előtt disszidált. Hogy miért döntött így? „Amikor Ausztriában edzőmeccseket játszottunk a Fradival, és kiutazva a határnál a sorompó lecsapódott a busz mögött, úgy éreztük, hogy megszabadultunk valamitől. Úgy éreztük, hogy végre nyugodtan beszélhetünk  És én ebben a szabadságban akartam élni, ezt a szabadságot akartam érezni. Az a különös, hogy ma anélkül, hogy a sorompó meglenne, ugyanaz az érzésem megvan, ha a határon túl vagyok. És ez szörnyű" - vallotta be később. Az ország elhagyása azonban így is több mint kétséges eredményeket hozott Varga pályafutásában, és valójában a magánéletében sem tudott igazán nyugalomra lelni; Németországban magyarnak, hazaköltözése után azonban kívülállónak számított, mindig idegenkedett az itthoni állapotoktól. Az sem mellékes, hogy sok évvel később élete nagy szerelmével, a feleségével is egyre rosszabb viszonyba került, valósággal marták egymást, ami a válásukhoz vezetett. Ezt Varga három gyermeke csak nehezen bocsátotta meg az apjuknak, így ő az utolsó éveiben igencsak egyedül maradt előbb külföldön, Magyarországon pedig már valóságos remeteként élte napjait budai lakásában.

Csak 1970-ben kezdhette újra futballpályafutását, már huszonöt évesen, az akkor kiváló Hertha Berlin csapatában. Remek évei voltak, de két év után belekeveredett egy csúnya incidensbe, amely miatt eltiltották a játéktól Németországban, ezért az Aberdeenben folytatta pályafutását. A rövid skót kalandot követően a még mindig klasszis szintet képviselő futballistát az akkori csúcsfutball élmezőnyében helyet foglaló Ajax csábította magához (amely már 1970-ben is megpróbálta leigazolni), a legendás Johann Cruyff pótlására. Varga Zoltán élete nagy (és utolsó) lehetősége előtt állt, hogy igazán megmutathassa zsenialitását. Azonban ismét óriási peche volt: a holland szövetség utasítására ugyanis a holland válogatott keretéhez tartozó játékosokat kellett előnyben részesítenie az Ajaxnak. A rendkívül demoralizáló szezon (mindössze nagyjából tíz mérkőzésen kapott lehetőséget) után már csak egy rövid németországi kitérő jelentette pályafutása következő állomásait (Borussia Dortmund, Augsburg), majd 1977-ben befejezte pályafutását - Törőcsik Andráshoz hasonlóan, a tehetségéhez mérten roppant sikertelenül. A futballtól azonban nem tudott elszakadni: elvégezte a világhírű kölni edzőakadémiát Németországban. És várt a lehetőségekre. Bár fantasztikus észrevételei voltak a labdarúgásban, néhány másodperc alatt kiszúrta a legnagyobb tehetségeket is, edzői pályafutására egy az egyben ugyanaz volt a jellemző, mint futballkarrierjére: nem sikerült neki az igazi áttörés.

Bár a Ferencvárossal a kilencvenes évek közepén voltak jó periódusai, egy évet követően nem folytathatta a megkezdett munkát. Az FTC-szurkolók között akkor már nagy népszerűségnek örvendő Varga menesztése mögött újfent érzékeny természete állt: nem tudta kezelni az emberi kapcsolatokat, hiába tisztelte vagy becsülte az embereket, képtelen volt napi szinten kezelni az adódó konfliktusokat. Tehetsége, sőt valóságos zsenialitása hiába kívánt egyre jobban kibontakozni, a mindennapi emberi harcokat nem tudta sikerrel megvívni: saját személyiségének „démonai" verték vissza a következő években is egyre kétségbeesettebb kitörési próbálkozásait. Futballista létére roppant gondolkodó, művelt személyiség volt, akit ifjúkorától fogva érdekelt már az irodalom, a zene. Nem hagyta el magát, sokat mozgott, karban tartotta magát hatvanöt évesen - valójában persze nem is a szíve vitte el: A futballba halt bele. Nemcsak konkrétan, hanem átvitt értelemben is.

„Figyelje meg, Magyarországon van egy kar, amely visszahúzza a tehetséges, értékes embereket! Az emberekben levő tehetség önmagában akar érvényesülni, mindenféle emberi játszmák nélkül." - magyarázta az ifjú talentumok helyzete kapcsán a Hetek újságírójának egyik utolsó interjújában Varga Zoltán, néhány hónappal ezelőtt.

Talán nem is volt tisztában azzal, hogy valójában saját életéről beszélt...

Olvasson tovább: