Az Operaház idén márciusban öt alkalommal játssza a Bánk bánt, de ezzel nemcsak az 1848-as forradalomra, hanem Erkel Ferenc születésének 200. évfordulójára is emlékeznek. Erkel Ferenc olyan korban született, amikor a magyar nemzet függetlenségi harcát vívta a Habsburg Birodalom beolvasztó politikájával szemben, hol fegyverrel, hol anélkül. Erkel fegyver nélkül, inkább karmesteri pálcájával küzdött az elnyomás ellen.
Erkel nagy múltú zenészfamília sarjaként született 1810. november 7-én Gyulán. A család német származása ellenére azok közé a magyar érzelmű, asszimilálódott polgárcsaládok közé tartozott, akiknek sokat köszönhettek a reformkorban iparosodásnak indult hazai városok. Gyula és környéke zenei életében kulcsfontosságú szerepet kapott a zeneszerző nagyapja és édesapja is. Ferenc 1822–1825 között egy pozsonyi bencés gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol a zongorázáson túl Klein Henrik keze alatt zeneszerzést is tanult. Erkel tizenhét éves korára már ismert és keresett zongoraművész lett, hatalmas sikert aratott, amikor 1835-ben a pesti közönség előtt bemutatta – a vele egyidős – Chopin e-moll zongoraversenyét. 1827-től Csáky Kálmán gróf meghívására az Erdély szellemi központjának számító Kolozsvárott kezdett el dolgozni mint előadóművész, zongoratanár és karmester. Itteni éveiről később így vallott: „ott lelkesítettek, s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét”.
A „magyar” zene kialakulása: először cigányok játszották
A 19. századig a zenei művelődés központjai tulajdonképpen a nagyobb német és olasz városok voltak, majd később Párizs. Aki zenei pályára érzett hivatást, annak bizony több száz vagy netán több ezer kilométert kellett megtennie, hogy hozzáértő mesterek kezébe kerüljön. Jó példa erre a Szózat megzenésítője, Egressy Béni, aki gyalogszerrel ment tanulni Milánóba, hogy operaénekes lehessen. Végül nem lett énekes, viszont munkája később nélkülözhetetlen lett Erkel számára, akivel hosszú évek során könnyedén együtt tudott dolgozni, különösen az operák szövegkönyvét illetően. A magyar zene kialakulásának kezdeti szakaszában meglepő módon nem éppen a magyar származású előkelőségek, és főként nem a hivatásos, tanult zenészek jeleskedtek. Így történt, hogy a nemzeti sajátosságokat magukon hordozó magyar dallamokat sokszor csak kedvtelésből zenélő cigányok kezdték el egyre gyakrabban játszani. Ez hatott nemcsak a hazai muzsikusokra, hanem az idelátogató, külföldről érkező művészekre, Brahmsra, Liszt Ferencre, Berliozra is, így lehetett az, hogy az igazán magyarosnak tartott táncokat, rapszódiákat külföldi zeneszerzők vetették kottapapírra (lásd Brahms: Magyar táncok, Berlioz: Rákóczi-induló stb.). A francia Berlioz még emlékirataiban is megemlékezik arról, hogy az 1846-os pesti látogatása idején részt vett egy Deák Ferenc tiszteletére rendezett banketten, ahol szintén egy cigányzenekar játszott. Leírása szerint a zene, a pohárköszöntők és a beszédek együttesen fokozták a résztvevőkben a forradalmi hevületet. A prímások után egyre több hivatásos zenész is felvette repertoárjába a népies, magyar dallamokat, majd Erkel Ferenc is beleszőtte azokat operáiba.
A Nemzeti Színház és ’48
Erkel 1838-tól a Pesti Magyar Színház előkarmestereként kezdett el dolgozni, ahol munkáját öt évtizeden keresztül lelkiismeretesen végezte. 1844-ben mutatták be híressé vált darabját, a Hunyadi Lászlót, melynek bizonyos részletei később a szabadságharcban is lelkesítő szerepet játszottak. Közben 1839-ben feleségül vette a szintén muzsikus családból származó Adler Adélt, aki maga is kiválóan zongorázott, édesapja pedig a budai Mátyás-templom karnagya volt. Házasságukból tíz gyermek született, közülük négyen igen kiváló zenészek, zeneszerzők lettek, akik később apjukat is segítették munkájában. Noha Erkel Ferenc sohasem volt forrongó lelkületű, bőbeszédű, szókimondó ember, 1848. március 15-e történelmi jelentőségű volt a Nemzeti Színház történetében. Aznap estére egy vígjátékot terveztek előadni, de kora délután – a városban zajló eseményekre való tekintettel – megváltoztatták a műsort. Így épp Katona József Bánk bánja tartott, amikor a forradalmi tömeg betódult a színházba. Közkívánatra felhangzott a Himnusz, a Szózat, a Hunyadi László című opera egyes részletei, majd a kiváló színész, Egressy Gábor előbb elszavalta, majd a kórus elénekelte a Nemzeti dalt. Erkel is ott volt, vezényelt a nép kedvére. Jelentkezett nemzetőrnek, de gyermekeire, családjára és fontos pozíciójára való tekintettel nem fogadták el a szolgálatát. Így ugyan tevékenyen nem vett részt a harcokban, zenéje viszont a forradalom szimbólumává vált, míg ő maga a szabadságharc ideje alatt mindvégig Pesten maradt, és igazgatta a színházat. A világosi fegyverletétel után több mint tízévi hallgatás következett. A hallgatásnak minden bizonnyal megvolt az oka. Egyrészről a Himnuszt és a rebellisnek titulált Erkel-operákat nem volt szabad játszani csakúgy, mint Katona Bánk bánját, másrészről családja egyre csak gyarapodott, melynek eltartása megfontoltabbá tette a családfőt. Ahogy a Hunyadi László párizsi bemutatásáért közbenjáró Szemere Bertalannak írta levelében: „miután esetlegesen 10 gyermekem is van (…), szeretnék egyszer egy francia vagy olasz operát is írni (…) merő spekulációból”. Ezen túlmenően az 1850-es években egy másik szenvedélyének is hódolt, nevezetesen a sakkozásnak. Olyannyira mesterfokon művelte, hogy kora egyik legkiválóbb sakkozója lett belőle, később pedig a Pesti Sakk-kör elnöki posztját is betöltötte.
Zenei intézmények megalapítása
Munkáját az 1850-es évek közepétől nem a saját karrierjébe, hanem elsősorban a következő nemzedékek számára elengedhetetlen zenei intézmények megalapításába fektette. 1853-ban létrehozta a Filharmóniai Társaságot, amely még ma is működik. Munkája nyomán országos szinten elindult a kórusmozgalom, és 1875-ben megalapította a Zeneakadémiát, amelynek 1888-ig első igazgatója és egyben tanára is volt Liszt elnöklése mellett. Nem volt olyan rangos zenei esemény, amelyre ne hívták volna meg, mindeközben tanított, végezte karmesteri teendőit a Nemzeti Színházban, igazgatta a Zeneakadémiát, és maga körül egy olyan alkotóműhelyt hozott létre, amelynek tagjai közelről is bekapcsolódtak mindennapi tevékenységébe, még a zeneszerzésbe is. Amikor 1884-ben az Operaház megnyitotta kapuit, az idősödő zeneszerzőt az intézmény örökös fő-zeneigazgatói címével tüntették ki. 1888-ban karmesteri pályafutásának 50. évfordulóját ünnepelték a Vigadóban. A jeles eseményen Jókai volt a főszónok. Ezután fokozatosan nyugalomba vonult, míg végül 1893. június 15-én meghalt.
Tényleg magyar?
Ami azt illeti, Erkelt sokan bírálták magyarsága vagy éppen magyartalansága miatt, főként a gyakran elkövetett prozódiai hibái okán. Ő ugyanis – akárcsak valamennyi pest-budai polgár abban az időben – kétnyelvű volt. A német kritikusok nagyon eredetinek, magyarosnak tartották zenéjét, míg a magyar kritikusok szemére vetették, hogy nem eléggé magyar, inkább német, olasz vonások tűnnek fel operáiban. Ezek a viták azonban mára már lecsengtek, Erkel úgy, ahogy van, kicsit németesen, kicsit olaszosan, de még inkább magyarosan: a miénk.
A Szózat és a Himnusz is „Ki mit tud”-os
Ki gondolná, hogy a Szózat és a Himnusz megzenésítése ügyes színigazgatói fogásként indult? Bartay Endre ugyanis, aki az 1840-es évek elején a Nemzeti Színház igazgatói posztját töltötte be, többször írt ki pályázatot egy-egy téma zenei feldolgozására. A beérkezett pályaművek közül a legjobb hármat a közönség elé vitte, hogy a nagyérdemű válassza ki közülük a legjobbat. Hasonlóan korunk „Ki mit tud” vetélkedőihez, ez a leleményes módszer egyszeriben vonzotta a látogatókat, növelve ezzel a színház bevételeit. Így került sor előbb 1843-ban a Szózat, majd egy évvel később a Himnusz megzenésítésére.
A Vörösmarty versére kiírt pályázatot Erkel Ferenc közeli munkatársa és szövegkönyvírója, Egressy Béni nyerte el. Az 1844-ben Kölcsey Himnuszának megzenésítésére kiírt pályázatban pedig másik tizenhárom pályázó közül Erkel munkája bizonyult a legjobbnak. Nemzeti himnuszunk kapcsán számos anekdota született, melyek közül a legfigyelemreméltóbb Gárdonyi Géza nevéhez fűződik. Állítólag Erkel Ferenc nem is akart pályázni, amikor Bartay ezt meghallotta, bezárta egy szobába egészen addig, míg el nem készítette a művet. Ezzel szemben viszont tény, hogy a Himnusz kottájának első nyomtatásban megjelent példányai Deák Ferencnek szóló dedikációval láttak napvilágot.
