Több mint hat év telt el azóta, hogy egy szeles októberi csütörtökön a Farkasréti temető ravatalozójánál talpalatnyi hely sem maradt üresen. Tudtuk, hogy nagyon beteg, tudtuk, hogy a kór megteszi azt, amire ember nem volt képes. A villámként mozgó ívesre formálódott lábairól a betegség, előbb utóbb ledönti.
Amikor „Papp Laci" - mert őt így nevezte mindenki - elköltözött az élők közül, tudtuk a magyarságunk pótolhatatlan példaképét, a legismertebb magyar ember egyikét veszítettük el. Mégis, aki ismerte őt, és a világon nagyon-nagyon sokan voltak ilyenek, képtelenek voltunk feldolgozni.
Az őt búcsúztatók legmagasztosabb gondolatai is csak szerény dicséretnek tűntek. Pedig Szegő Andás így vélekedett: „megvolt a képessége, hogy a kisember köznapiságát a világgal folytatott harcában a zsenialitás szintjére emelje, illetve azokat a csillogó képességeit, amelyek őt a szorítók királyává emelték képes volt a hétköznapi létünk szintjére hozni". Latinovits Zoltán szerint a: „magyarság álmainak megtestesítője volt".
2010. 01. 08. (XIV/1)
