Kereső toggle

Mennyei hangok trombitása

Phil Driscoll csillaga újra fényesen ragyog a zene égboltján

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Zsigerekig hatoló trombitaszólók, Joe Cockerre hajazó mélyen zengő hang és szívből jövő dalok: Phil Driscoll az az előadóművész, aki ütős szerzeményeivel világviszonylatban is érdemeket szerzett a gospelzenének. A legkedveltebb és a rangos Grammy-díjjal is kitüntetett előadók közé számít a maga milliószámra eladott lemezével, neve ismertté vált a tengerentúltól a keleti blokkig egyaránt. Évtizedeken át egyenesen ívelő pályafutását aztán a 2006-ban kirobbant adóbotrány törte meg. Családtagokat és barátokat, megbecsülést és egy évnyi szabadságot vesztett, mígnem újabb és nem is csak egy lemezzel tért vissza. Phil Driscoll láthatóan vett egy mély levegőt – s nem csupán a zenei életben korábban elfoglalt helyére tűnik visszaállni.

„Ha a zeném megérintette a szívüket, az volt nekem a legfőbb jutalom” – mondja ma is közönségéről a művész, amikor koncertjeinek és harmincnál is több lemezének milliós hallgatóságáról, illetve elismeréseiről faggatják. Phil Driscoll nem könyvből tanulta a sikert, életét az amerikai álom rendre elkísérte – és rémálmokból is bőven kijutott a hatvankét esztendős férfinak. Driscoll Seattle városában, tehetségét támogató zenész-lelkész családba született 1947 őszén. Első emlékei között említi édesanyja otthoni zongorajátékát, édesapjáról pedig élénken él benne, ahogy prédikál. A családfő ugyanis evangélistaként tevékenykedett, kezei alatt tucatnál is több istenfélő gyülekezet jött létre. Phil hároméves korában ült a zongorához, a cseperedő fiú az első trombitáját apjától kapta ajándékba, amelyet nagy becsben is tartott. A zene egyre nagyobb teret nyert életében, ötödikes korától rendszeres zene-órákra járt. Miután a család Tulsába települt, a tizenkét éves fiú a zeneiskola falain kívül, a tulsai filharmonikusok neves trombitásának magántanítványaként is művelte tehetségét. Gimnazista volt, amikor megnyerte az Amszterdamban megrendezett zenei világfesztivált. Erre Driscollnak zenei ösztöndíjak tömkelegét kínálták fel, készségesen még azt is elfogadva, hogy gondolkodási időt kér. Arra kevésbé számítottak, hogy a döntés előtt egy jazzbandával aztán egy egyéves országos koncertkörútra megy gondolkodni. Az egyetemek közül a Baylort választotta, ahol tüstént össze is trombitálta az intézmény történetének első jazz-zenekarát. Végzős hallgatóként, 1968-ban a CBS televíziós csatorna nemzeti tehetségkutató versenyére ment szerencsét próbálni, és győzött is, 1970-ben pedig már első lemezét adta ki. Úgy tűnt, a nyüzsgő nagyvilág nem is megy el szó nélkül Driscoll tehetsége mellett: felkapott előadó lett, és saját neve alatt futó éjszakai mulatót is létrehozott. „Élj gyorsan, és halj meg fiatalon!” – szólt a kor egyik jelszava, s észrevétlenül a fiatal Driscoll is belesodródott az ámokfutásba. Első és igen kurta főiskolai házassága után ismét megnősült, ebből a házasságából egy fia is született, Shawn. Ám nem telt bele sok idő – pedig Phil még ekkor is közelebb volt a húszhoz, mint a harminchoz –, mire kétszeresen elvált férfi lett.
A hetvenes években a zenei paletta különféle színfoltjaihoz társult: a könnyűzenét akkoriban meghatározó woodstocki arcoktól a londoni filharmonikusokig úgyszintén – mivel a klasszikus vonalat sem hanyagolta a trombitás –, mégis egyre inkább beszippantotta a rockvilág. Legismertebb társai a korai pályáján Leon Russel és Joe Cocker voltak. A blues-rocker Cocker 1977-ben közös turnéra hívta, egyébként is szinte azonos hangfekvésben utaztak, bár Driscoll képzettebb hangszeres előadó volt. Persze a fiatal Cocker szuggesztív személyiségével és hangjával eleve betöltötte a színpadot – már ha képes volt oda fellépni: visszatérő mentális problémákkal küszködött, amire sajnos a heroin és az alkohol csak ráerősített. Azokban a zenei körökben, ahol Driscoll szintén napi rendszerességgel megfordult, a kiégést drogok használatával igyekezték – mindhiába – ellensúlyozni. A lejtőn végül harmincévesen tudott megállni Driscoll, s nem a saját erejéből. Történt, hogy Phil szülei 1977. karácsony reggelén rávették fiukat és akkori barátnőjét, Lynne-t, hogy kísérjék el őket a gyülekezetükbe. A fiatalok csak a szülők kedvére akartak tenni, azon már ők maguk lepődtek meg a legjobban, hogy amikor az első dalok felcsendültek, „Isten jelenlétét érezték”, olyannyira, hogy „addigi világraszóló álmaik messze elfakultak az ott átélt élményhez képest”. Azon a reggelen mindketten „átadták életüket Jézus Krisztusnak”. Phil édesapja nemsokára össze is adta a két fiatalt. Phil még szinte fel sem ocsúdott a rendkívüli karácsonyi eseményekből, amikor azt is észrevette, hogy szabad a drogtól. Ezzel persze nem oldódott meg minden problémája, mivel két hét múlva illegális kokain-előállítás és -forgalmazás vádjával is előállították, de végül csodaszámba menő fordulatokat követően a hatóságok is szabadon engedték a fiatalembert. „Akkor már tudtam, hogy Istennek terve van az életemmel” – számolt be később Driscoll az új kezdetről, hangsúlyozva, hogy a megtérés élménye nemcsak a szívét változtatta meg, hanem egész életének és karrierjének irányát is. „Volt egy időszak az életemben, amikor Istent figyelmen kívül hagytam – beszélt életének erről a legsötétebb tíz évéről. – Most viszont amennyire csak lehetséges, el akarom érni az embereket a zenémmel, hogy elmondjam, mi az a különbség, amit csak Ő képes megadni az életükben.” Elhatározta, végleg odaszánja magát, hogy hívőként éljen és képességeit az evangélium terjesztésére fordítsa, ahogy egykor apjától látta. Attól az emlékezetes naptól fogva a zenélést valóban a hitét bátran vállaló keresztényként folytatta – méghozzá nagyobb kedvvel és termékenységgel, mint valaha. Felesége, Lynne pedig nemcsak két gyermekének anyja, de támogató társa is lett az egyre sikeresebb zenei munkásságában.
Phil Driscoll azért szép emlékeket is ápolt régi életéből: így a Joe Cocker védjegyeként jól ismert You Are So Beautiful című dalt évekkel azután is teljes átéléssel adta elő zongorán, hogy az egykori zenészcimborájával közös szereplések már múltba veszett fénypontokká váltak. Ezt a slágert egyébként az a gospel felé mindig vissza-visszatérő Billy Preston írta, aki korábban a legnagyobbak közt a Beatlesnek és a Rolling Stonesnak is billentyűzött, 1999 és 2002 között pedig több Driscoll-lemezen is közreműködött. Driscoll 1978 és 2006 között harmincöt albumot adott ki, nem egy közülük egyedi hangzásával új lendületet adott a gospelműfajnak. A trombitaszóval kellemesen borzolt himnikus, dicsőítő dalait örömmel énekelték Dél-Afrikától kezdve Szingapúrig, s ebből Európa sem maradt ki. „Monumentális szólóit hallgatva kóstolót kaphatunk a mennyből” – állítják rajongói. „Különösen a himnuszok mozgatnak meg. Ezt a műfajt igazán azok a főként hagyományos zenei darabok képviselik, amelyek képesek voltak megörökíteni az ember törekvését, hogy a Mindenhatót megszólítsa. Mindig ámulatba ejt, hogy a több száz éve írt dalok még ma is milyen mélyen megérintik az embereket” – vall Driscoll az újrafelfedezés szépségéről. Az új és a klasszikus között időtállóan jó érzékkel egyensúlyozó zenész nem a stílusok szolgálatára adta magát: pop-, rock-, country-, jazz- és klasszikus darabok egyaránt születtek zenei műhelyében, gyakran éppen attól függően, hogy kivel fogott közös zenélésbe.
Albumaival nemcsak a hitükben kívánta erősíteni az embereket. Hazafias hangvételű szerzeményeinek is betudható, hogy számos elnök előtt játszott élőben Ronald Reagentől kezdve Bill Clintonig. Egy fehér házbeli felvételen jól látszik, amint Clintonné asszony önfeledten énekli a gospelt, míg férje ámulattal szemléli, ahogy Driscoll egy sófárból hihetetlen hangokat csalogat elő. Az előadás konferansziéja egyenesen „Gábriel hangjának” titulálta őt. Készséggel trombitát ragadott, ha éppen elnöki dedikációs ünnepség volt napirenden, de akkor is, ha egy főiskolai tragédia megemlékezési rendezvényére hívták, például miután a Kolumbiai Egyetemen történt vérengzésnek számos fiatal esett áldozatul. Egyre csillogóbb elismeréseket szerzett, 1983-ban az I Exalt Thee albumával először jelölték Grammy-díjra, amelyet aztán 1984-ben vehetett át Debby Boone-nal közösen a legjobb gospeldalért, amely a Keep the Flame Burning (Őrizd a lángot!) címet viselte. A nyolcvanas évek elejétől Driscoll a könyvei révén az Államokon kívül is ismert Kenneth Copeland bibliatanító szolgálatához csatlakozott. Maga Driscoll is televíziós szolgálatot indított el, s nemcsak zenélt és énekelt istentiszteletek alkalmával, hanem szolgálatához tartozott, hogy másokat is módszeresen tanítson a bibliai gyökerű imádásról és dicséretről, amely akkoriban már fontos része volt a megújulás útjára lépett keresztény közösségek életének. Driscoll szívügyének tekintette, hogy a keresztény zenészek minden téren a kiválóságra törekedjenek.
Ezért is ért sokakat hidegzuhanyként, hogy 2006-ban perbe fogták adócsalásért. A zenész épp abban az évben jött ki a Drops of Praise (Az imádás cseppjei) című albummal, ennek alkalmából így fejezte ki elismerését a CBN csatorna: „Phil Driscoll személye, zenéje és üzenete kiállta az idő próbáját. A remény üzenete a legfőbb, amit nemcsak zenéjével, de magával az életével is közvetít.” Ekkor még nem sejtették, hogy az új lemez éppenséggel nem várt könnycseppekkel áztatott időszakot és megpróbáltatást harangozott be a szemmel láthatóan már tisztességben megőszült zenész életében. A vád szerint 1996 és 1999 között majd’ 130 ezer dollárra rúgó összeg befizetését mulasztotta el a zenész azzal, hogy 1 millió dollár bevételt titkolt el. A perben érintett volt Driscoll neje és annak édesanyja is, aki a könyvelést végezte – egyes vélemények szerint sajnálatosan szakszerűtlenül. A baj csőstől rohanta meg a családot, Driscoll anyósa éppen a tárgyalások megkezdése előtt hunyt el. Az eljárás alatt akkurátusan feltárták, hogy a Driscoll zenei vállalkozás 2,8 millió dolláros éves bevételt (’96 és ’99 között 8,7 millió dollárt) produkált, amelyet szépfekvésű ingatlanok adásvételébe forgattak, továbbá az sem kerülte el az adóhatóság figyelmét, hogy Phil Driscoll magánrepülőgépet tartott, és Porschén közlekedett – a zenész ugyanis sosem volt a vallásos puritanizmus híve.
A zenész sógora szintén a Phil Driscoll Ministries munkatársa volt, mígnem „egy idő után túlságosan is aggasztotta, milyen csekély vagy egyáltalán semmi különbség nem mutatkozott a személyes és a szolgálathoz köthető kiadások között”, így családtagjai ellen vallott a bíróságon, amit a Driscoll házaspár különösen fájlalt. A zenész viszont a per idején így nyilatkozott: „Sosem állt szándékomban, hogy pénzt vegyek el az államtól, az országtól, amelyet szeretek. Az életemnek az a célja, hogy jobbá tegyem a világot azzal, hogy használom az ajándékot, amit Isten adott.” A moralizáló dialógusoktól sem mentes tárgyalás során olykor maga a vád kényszerült különös védekezésre: „Nem állítjuk, hogy a vádlott rossz ember, de fenntartjuk, hogy hozott pár rossz döntést.”
A 2006 júniusában kihirdetett ítéletben Driscollt „adócsalásra bujtásban és kétrendbeli jövedelem-eltitkolásban” találták bűnösnek, s ezen nem változtatott, hogy közben a kérdéses összeg java részét kiegyenlítették. Az ítéletet hiába fellebbezte meg a perbe fogott férfi, hiába érkeztek tekintélyes közbenjáró levelek (még elnöki aláírással is), mivel „az adóelkerülés az amerikai nép ellen elkövetett komoly bűntény” – ahogy a vád fogalmazott. Büntetésül végül egy évet plusz egy napot szabtak ki Driscollra (jóllehet, eleinte vádpontonként öt év szabadságvesztésnek, azaz tizenöt évnek nézett elébe), amelyet 2007. március 14-től kellett letöltenie Atlantában. A megfáradás jelei kiütköztek az akkor ötvennyolc éves zenész szavaiból, úgy beszélt életéről, mint ami „az utóbbi öt év alatt szétzilálódott, s már látom azt is, hogy közben néhány hibát elkövettem”. A Driscoll felesége ellen felhozott három vádpontból kettőben felmentő ítélet született, a harmadik pontban megrekedt a vizsgálat, és azóta sem történt perújrafelvétel. „Nevünket és szolgálatunkat megtépázták, talán romba is döntötték, miközben sokan a legközelebbi barátaink közül hátat fordítottak, és magunkra hagytak” – szóltak Driscollnak a törvényszékhez címzett szavai, igaz, csak levélben, mivel a tárgyalás alatt nem szólaltatták meg.
A zenész ügyében elhangzottak olyan kritikus vélemények, miszerint Driscoll „túlhangsúlyozta a bövőlködés evangéliumát”, de többen akadtak, akik méltánytalannak érezték Driscoll meghurcoltatását, s még többen együttérzésükről biztosították a férfit, és helyreállásáért drukkoltak. Aggódtak gyermekeiért is, mivel második házasságából született felnőtt fia, Jamie a jelek szerint már teljesen apja nyomdokában járt, annak vargabetűi nélkül: prédikált, énekelt és zenélt. Félő volt, hogy gyerekei nem teszik túl magukat a történteken – ám a családot nem olyan fából faragták. Az pedig nem vallott volna magára Phil Driscollra, ha a büntetés letöltését követően sértődötten hátat fordít a világnak, netán jól elbujdosik a nyilvánosság árgus szeme elől: felállt a padlóról, sőt, újra a színpadra lépett. „Phil Driscoll egy igazán istenadta tehetség. Nem sokat tudok biztosan a törvénnyel való összeütközéséről, az viszont egyértelmű, hogy tűzben ég Istenért. Phil zenéje azon kevesek közé tartozik, amelyek segítenek megérteni, milyen zenét is fogunk hallani az örökkévalóságban, ha eljön az ideje” – méltatja egy tisztelője. A dallamok a börtönfalak közt nemhogy nem haltak el benne, de 2008-ban rögtön két albumot (Songs in the Key of Worship és Here and Now) is piacra dobott. Tavasszal elindította saját honlapját (www.phildriscoll.com), ahol összes eddigi albuma a rajtuk lévő dalok mindegyikével meghallgatható. Következő koncertkörútjának tervezett állomásai között szerepel Budapest, Prága, Róma és Jeruzsálem. A már többszörös nagypapa Driscoll zenei pályája korántsem a véget mutatja, nem egykönnyen lehet kivonni a forgalomból vagy megfosztani a szépreményű jövőtől. Aktívan turnézik, zenél, szakadatlanul fújja a kürtöt, mint egy jó katona a harctéren: nem törődik golyózáporral, sebesüléssel, hanem zászlóját magasba emelve halad a győzelem felé.

Olvasson tovább: