Kereső toggle

A titkos írás

Egy ötlet, amely új esélyt adott a vakoknak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

200 éve született Louis Braille, a vakírás feltalálója. Az évforduló kapcsán 2009-et a Braille-írás évének nyilvánították, mivel méltatói szerint a feltaláló hátrahagyta a vakok számára a kulcsot, amellyel beléphetnek az egyetemes tudomány és a világ megismerésébe.

A középkorban egy vak fiatalnak nem sok esélye volt a könnyű megélhetésre, leginkább koldulni, esetleg zenélni tudott. A társadalom nemigen törődött velük, így a perifériára szorultak. A vakok oktatására mindössze szórványos kísérletek történtek. IX. Lajos 1260-ban hozta létre Párizsban a Háromszázak Kórházát, ahol a keresztes háborúkban megvakult katonák kaptak otthont és ápolást. Míg a 18. század közepe táján Diderot rendkívüli gúnnyal illeti a vak embereket, addig kortársa egy művelt, iskolázott ember, bizonyos Valentin Haüy azon fáradozik, hogy bebizonyítsa:

a vak emberek is taníthatók. Erre a meggyőződésére azt követően jutott, miután találkozott a fiatal, vak Maria Theresia von Paradis, bécsi származású zongoraművésznővel, akinek Kempelen Farkas speciális írógépet konstruált. Egyes források szerint Haüy 1784-ben alapította meg intézetét, melyben 12 utcáról felszedett gyermekkel kezdett foglalkozni.

Két évvel később már 24 diákkal az oldalán a királyi udvarban mutatja meg a kicsik írás-olvasás tudományát, mellyel mindenkit lenyűgöz. Haüy és később még sokan mások is a latin betűformákat próbálták kitapogathatóvá tenni. A nagy francia forradalom után Haüy iskoláját államosították, őt pedig nyugdíjazták. Ezt követően Szentpéterváron is létrehozott egy hasonló intézményt, de a berlini iskola alapításában is szerepe volt. Az általa alapított párizsi intézetbe került később Louis Braille, a vakírás feltalálója, aki 1809-ben ugyan egészségesen született egy Párizs közeli kis faluban, de háromévesen elveszítette látását egy szerencsétlen baleset következtében. Apja távollétében annak nyeregkészítő műhelyében játszott, amikor véletlenül egy kétélű késsel megsebesítette a szemét. A gondos ápolás ellenére a seb elfertőződött, és hamarosan a másik, még ép szemre is átterjedt a gyulladás, hamarosan egyre homályosabb látást, majd teljes vakságot eredményezve a kisfiúnál.

A tragédia ellenére Louis hamarosan megtanult eligazodni a házukban, segített a ház körüli munkákban, miközben hallása egyre kifinomultabbá vált.

Hatéves volt, amikor a falujukba egy új, barátságos pap, bizonyos Jacques Palluy került, aki hamarosan pártfogásába vette és tanítani kezdte a feltűnően értelmes, okos, minden iránt érdeklődő fiúcskát. Tőle kapta a fiú első hangszerét, egy furulyát is, melyen Louis hamarosan kiválóan játszott. Akkoriban az iskolák a templomok köré szerveződtek, és mivel a tanítók közvetlen felettesei a plébánosok voltak, Palluy tiszteletes felvetette a gyermeket a helyi iskolába. Mivel a kisfiú a betűket már mind le tudta írni, ez ép képességű társai közt adott neki némi sikerélményt. Olvasásórán viszont elszomorodott, mivel a papírra és a táblára írt betűket már nem lehetett kitapogatni. A hétéves Louis ekkor kezdett el azon töprengeni, sokszor éjszakákon át, hogyan lehetne olyan írást kitalálni, amelyet az ujjaival is elolvashatna. Három év elteltével a plébános segítségével Louis felvételt nyert a már említett párizsi Vakok Intézetébe, ahol a vak fiatalok nyelveket, zenét és kézműves szakmákat tanulhattak.

Nyári szünetekre a kisfiú hazatérhetett szüleihez. Egy esti társasjáték alkalmával Louis megjegyezte, hogy bár a dobókockán a számokat jelző mélyedéseket már könnyen kitapogatja, talán ez könnyebben menne, ha a pontok kidudorodnának. Másnap apja a lyukakba apró szegeket vert, így ezután már dudoros kockával játszottak. Innentől kezdve apja műhelyében a fiú apró szegekkel szavakat, majd mondatokat vert be deszkákba, és továbbra is azon gondolkodott, hogyan lehetne a vakok számára egyszerűbb, pontokból álló betűket vagyis pontbetűket kitalálni. Amikor visszatért Párizsba, hamarosan egy nagyon különös emberrel, Charles Barbier-vel hozta össze a sors, aki tüzérszázados volt XVI. Lajos király hadseregében. ő találta ki azt az „éjszakai írást", melynek segítségével a sötétben továbbították a titkos parancsokat. Barbier egy erős ár segítségével kartonlapba nyomta bele a szavakat különleges pontírással, melyet a lap hátoldalán jól ki lehetett tapogatni. Minden szótagnak megvolt a pontjele, a címzett pedig egy „megoldókulcs" segítségével el tudta azt olvasni így akár a sötétben is. Barbier is rájött arra, hogy ez a kitapogatható írás a vakok számára is alkalmas lehetne, így felkereste a vakok intézetének igazgatóját, aki hamarosan össze is hívta a diákokat és a tanárokat egy bemutatóra. Louis nagyon lelkes lett, de túl bonyolultnak találta ezt az írást, mivel az tizenkét pontból állt, és az ember legfeljebb hat pontot tud felfogni, ezek után már számolnia kell. Ettől kezdve a tizenhárom éves vézna fiú éjszakákon át az írás leegyszerűsítésén és tökéletesítésén dolgozott. Törekvését még maga Barbier is elismeréssel nyugtázta, és később Louis is elismerte, hogy írását a százados ötletéből fejlesztette ki.

Végül tizenhat évesen az egyik nyári szünetben elkészült a nagy mű. Hat pont segítségével 63 jelet tudott kifejezni, melyeket a francia ábécéhez igazított, majd később a matematikai jeleket és egy speciális hangjegyírást is kifejlesztett. Visszatérve az intézetbe barátja, Gabriel Gauthier is segített az új írást megtanítani a többi diáknak. Az igazgató, dr. Pignier lelkesen támogatta a fiatalokat, így hamarosan az egész intézet ismerte és használta a Braille-féle pontírást. Pignier volt az, aki egy alkalommal bemutatta Louis-t egy nagyon előkelő társaságban is, ahol az ifjú zongorajátékával és kedvességével olyannyira lenyűgözte a hallgatóságot, hogy azok igen szép pénzadománnyal (többek közt arannyal, ezüsttel) áldották meg. Louis a pénz egy jelentős részét az intézetnek és Pignier-nek adta, majd a többiből vakok számára készült főleg bibliai témájú, illetve természetismereti és történelemkönyveket készíttetett. Munkájába számos tanár és diák is bekapcsolódott, az utóbbiak mindezt szabadidejükben csinálták. 1831 tavaszán Louis apja meghalt, de halálos ágyánál írt levelében Pignier igazgatót kérte meg, hogy atyai gondoskodásával álljon a vak Louis mellé. Az intézmény vezetője a kérésnek eleget téve elérte, hogy Louis segédtanári, majd tanári állást kapjon rendes fizetésért, majd lehetővé tette azt is, hogy az új vakírás bemutatkozzon a párizsi ipari kiállításon is. Mindezek mellett a fiú egy templomban jól jövedelmező orgonista állást is kapott.

A vakok iskolájának épülete hamarosan felújításra szorult, mivel a falai közt folyó értékes munka ellenére nagyon elöregedett állapotú volt. Az intézet dohos levegője vezetett végül a fiatal feltaláló tuberkulózisához, mely ágyba parancsolta az ifjút, akit anyja fél évig ápolt vidéki házukban. Állapotán csak rontott, amikor az akkori nagyravágyó igazgatóhelyettes, Dufau, ügyeskedésekkel és trükkökkel elérte, hogy Pignier-t elbocsássák igazgatói állásából, majd amikor ő került az intézmény élére, azonnal betiltotta a Braille-írást, és elvárta, hogy a továbbiakban az ő általa fejlesztett új betűírás módszerét alkalmazzák. Louis távollétében az új igazgató az ellenállókat veréssel is büntette, továbbá a vakoknak készült összes könyvet elégettette. Braille-t ezek a hírek nem törték meg, mivel az írás akkorra már utat tört a világban, és látványosan terjedt. Többek közt meghívást kapott a bécsi császári udvarba is egy vak herceg taníttatására, illetve Lajos Fülöp király is elismeréssel nyilatkozott a párizsi kiállításon.

A fiúk meggyőzték az új igazgatóhelyettest, Gaudet-t az írás nagyszerűségéről, így ő lett a kulcs a becsvágyó igazgató pálfordulásához, mivel meglebegtette szemei előtt az intézmény világhírnévhez vezető útját. 1844-ben a felújított intézet átadó ünnepségét követően az igazgató, Dufau már igen elismerően nyilatkozik az új írásról, és elrendeli annak újbóli bevezetését, sőt később ő maga is segédkezik a vakoknak készített könyvek gyártásának javításában. Ezt követően 1847-ben használatba helyeznek egy Braille-nyomdagépet, amellyel vakírással készült könyveket lehetett előállítani.

1851 decemberében a folyamatosan betegeskedő Louis Braille súlyosan megfázott. Halálos ágyánál minden adósságcédulát, amelyek a barátoknak, rászorulóknak nyújtott kölcsönökről szóltak, el kellett égetni. Minden megtakarított pénzét idős édesanyjának és barátainak ajándékozta, majd 1852. január 6-án, mindössze 43 évesen távozott az élők sorából.

1878-ban egy párizsi kongresszuson a Braille-írást hivatalosan is a vakok iskoláiban használatos, nemzetközi módszerré nyilvánították. 1887-ben, Braille halálának 35. évfordulóján a megemlékező vak emberek Istennek tulajdonították, hogy elküldte hozzájuk Louis Braille-t, és amint mondták: „A balszerencséből, egy család szerencsétlenségéből szerencse sarjadzott milliók számára." Halálának századik évfordulóján, 1952-ben nagy állami pompával a francia nemzet leghí-resebb személyiségei mellé újratemették Párizsban. A temetési szertartáson jelen volt a híres Helen Keller is, aki tizenkilenc hónapos korában süket és vak lett, ennek ellenére egyetemi diplomát tudott szerezni.

Pontírás a számítógépen

Érdekes, hogy míg az írásbeliséget a vakoknál a mai napig a Braille-abc jelenti, mégis egyre kevesebben használják és ismerik ezt a módszert. Az idős korukban látásukat vesztettek ujjperceinek érző receptorai nem elég finomak a Braille olvasásához. A Braille- könyvek esetében a nagy helyigény és a viszonylag gyors romlás is gondot okoz. Az ilyen típusú könyvek helyettesítőjeként léphet fel a Braille-kijelző, melyen a ki-behúzódó pálcákat érzékelheti az ujját a képernyőre helyező. Hordozható változata a magyar fejlesztésű Braille-Note, mely beépített beszélőrendszerrel és Braille- kijelzővel rendelkező Notebook, kizárólag vakoknak, képernyő nélkül, ugyanakkor kifejlesztés alatt van egy olyan Braille-írásos eljárás is, amely a könyvek vastagságát csökkentené, kopásukat lassítaná, és vonalas, egyszerű képekkel tenné illusztrálttá.

Olvasson tovább: