Kereső toggle

Magyar cserkészből munkaszolgálatos

Szerb Antal identitása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Természetes halált halt ő is – természetesen agyonverték.” A 64 éve elhunyt Szerb Antal sorsát ebben a tömör és megdöbbentő mondatban összegezte a mai kortárs író, Bächer Iván. A magyar irodalom egyik szellemóriásának személyes drámája származásával függött össze: nem tudott annyira katolikus lenni, hogy zsidósága miatt ne hurcolják munkaszolgálatra.

Szerb Antal egy nagyon régi polgári közegben látta meg a napvilágot 1901-ben. A budapesti asszimilálódott zsidó család a Deák téren élt.
A szülők római katolikusok voltak, így nem csoda, hogy az újszülött Antalt is a tradíciónak megfelelően megkeresztelték. A keresztapja nem más volt, mint az a Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, akinek szerepe a 20. századi magyar antiszemitizmus megerősödésében letagadhatatlan. Szerb ifjú korának meghatározó élménye a cserkészmozgalomban való részvétel volt. Saját cserkésznaplójában így ír erről az időszakról: „Mi hasznom a cserkészetből? Javulok, erősödöm testben és lélekben, sok fiúval megismerkedem, és ezek mind jó barátaim lesznek. Tanulok dolgozni, engedelmeskedni, az időmet helyesen beosztani, tanulok tanulni.”

A piarista gimnáziumban eltöltött nyolc éve során megerősödött benne az otthonról hozott kultúrember, aki olvas, ír, művelődik és igyekszik megérteni a körülötte lévő világot. 1911 őszétől a szintén zsidó gyökerekkel rendelkező piarista szerzetestől, Sík Sándortól tanulja a magyart. Sík bátorítja először az írásra, és támogatja irodalmi ambícióit az önképzőkörben. Bár a piarista gimnáziumban a szerzetesek nem tűrtek el semmiféle antiszemita célzást és megnyilvánulást, Szerb rendszeresen találkozik kétértelmű helyzetekkel, melyekből a vallásban keres megnyugvást, életformájává teszi a katolicizmust. Különösen fontossá válik ez diákéveinek végén, amikor az ellenforradalom a korábbi forradalmakat egyszerűen „zsidó ügynek” nyilvánítja.

A pesti bölcsészkaron magyar–német szakon tanul, de közben elsajátítja az angolt és a franciát is. Záró értekezését Kölcseyről írta, amelynek elfogadását követően 1924-ben doktorrá avatták. Még nincs húszéves, amikor a Nyugat több versét, majd rövidesen kritikai írásait is közli. Publikált a Napkelet, majd az akkoriban alakuló Minerva című lapokban is. Folyamatosan képzi magát: jár Olaszországban, Angliában, Franciaországban, és tapasztalatait nyomban belesűríti írásaiba. Átfogó irodalomtörténeti munkái mellett regényeket ír, melyek korának radikalizálódó és elboruló légkörében keresik az emberséget. Utolsó regénye, A királyné nyaklánca, már temeti a polgári létezést, 1943-ban Szerb már tudta, hogy a jövőben nem a polgári értékek kerülnek előtérbe. Művei nem csöndes magányban születtek, hanem elfoglalt magyar-, német- és angoltanári minőségében, melyet a Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskolában látott el. A harmincas években – az irodalmi közvélemény szerint – nem volt nála műveltebb és rokonszenvesebb személy az egész magyar irodalomban.

Amikor a magyar hatóságok egymás után kezdték meghozni a kirekesztő törvényeket, Szerb Antalnak is sok mindenen el kellett gondolkoznia. Egy 1942. májusi naplóbejegyzése újra identitásával küzd: „A zsidóság, mint minden elnyomott kisebbség, szeret dicsekedni azzal, hogy mi mindent »adott az emberiségnek«; ő adta Heinét, Meyerbeert és Einsteint stb. Ez mind szép, de nagy emberei a legtöbb népnek voltak. A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel.” Akkortájt írta ezeket a sorokat, amikor a magyar országgyűlés arról vitatkozott, hogy betiltsa-e Magyar irodalomtörténet című könyvét. A jobboldali képviselők „tiltsák be” és „értékrombolás” szavaira egy bizonyos Baky László a következőt kiáltotta bele az ülésterembe: „Égessék el a könyvet!” Ez a Baky két évvel később belügyi államtitkárként irányította a csendőrséget és a rendőrséget, hogy gördülékenyen menjen közel félmillió magyar zsidó deportálása. Ugyanez év novemberében egyetlen sort jegyez fel naplójába: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.”

1944. június 5-én hívják be utoljára munkaszolgálatosnak. Az úgynevezett védett századok egyikébe kerül. Őket Budapesten tartják, nem engedik ki a frontra. A századokban többnyire olyan magyar értelmiségiek találhatók, akik gyakran, Szerbhez hasonlóan, csak a zsidótörvények értelmében tekinthetők zsidónak. Ilyenek még például Halász Gábor, Sárközi György és Vándor Sándor is. 1944. november 27-én lecserélik a katonákat, és az új őrség a nyilas aktivisták irányítása mellett a józsefvárosi pályaudvarra kíséri Szerb Antalt és társait. Bevagonírozzák és a nyugati határra szállítják őket, ahol a Niederdonau erődvonalon kell dolgozniuk. Nemsokára már Balfon dolgozik csaknem ezernyolcszáz sorstársával, és itt kezdődik számára a végjáték.

A gyógyfürdőjéről már akkor is híres faluban Szerbéket a Jaeger pajtában helyezik el. Helyzetük reménytelenségét az író korán felismeri, s ezt december 16-án feleségének írt utolsó levelében ki is fejezi: „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz, ez tartja még bennem a lelket…” Noha fővárosi ismerősei mentőakciót szerveznek, hogy kiszabadítsák, az író nem hajlandó otthagyni barátait, még a viszonylag biztonságos asztalosműhelyből is visszakönyörgi magát a sáncásásra, hogy együtt lehessen velük. Szilveszter éjszakáján kiéhezve, betegen, tetvesen Shakespeare-ről és József Attiláról tart előadást rabtársainak.

Egyre jobban gyengül, majd 1945. január 27-én már annyira gyenge, hogy állni sem tud már. A nyilasok megparancsolják a többi kényszermunkásnak, hogy támasszák meg egy ásó nyelével, majd puskatussal nekiesnek és halálra verik. A hullát egy előre megásott tömegsírba dobatják. Mielőtt bevetik a gödörbe, társai egy hordó abroncsát húzzák a testére. Ez segít a későbbi exhumálásnál az azonosításban, mert a gyilkosok mésszel is megszórták a tetemeket a fertőzés veszélye miatt. A vészkorszak ennyire értékelte a magyar irodalom egyik legnagyobb alakját, akinek sírja fölött ma Nemzeti Irodalmi Emlékhely áll.

Holokauszt-jubileum

2009 a magyarországi holokauszt 65. évfordulója. A Holokauszt Emlékközpont egész éves programsorozattal kíván emlékezni az 1944-es év tragédiájára. Minden hónaphoz egy-egy témát kapcsolnak, amelyekhez szakmai előadások, tematikus tárlatvezetések, tudományos, oktatási és kulturális programok és az intézmény honlapján megjelenő változatos tartalmak kapcsolódnak. A programsorozat 2009. január 27-én az ENSZ által meghirdetett Nemzetközi Holokauszt Emléknapon kezdődik. Részletesebb információk a www.hdke.hu oldalon.

Olvasson tovább: