Média és politika

Silvio Berlusconi Milánóban, középosztálybeli családban nevelkedett. Egy szerzetesek által fenntartott középiskolában végzett, majd a milánói egyetemen tanult jogot. 1965-ben kötött első házasságából két gyermeke született. Később egy színésznővel alakult ki tartós viszonya, aki három gyermekkel ajándékozta meg. Első feleségétől utóbb elvált, és elvette addigi szeretőjét, aki mellett máig kitart.
Apjának egy élet munkájába telt, hogy banki tisztviselőből a bank igazgatójává lépjen elő. Ehhez képest az ifjú Silvio vállalkozói, majd politikusi előmenetele viharos gyorsaságúnak mondható. Üzleti pályafutása az 1960-as évek végén ingatlanépítéssel kez­dődött Milánó keleti külvárosában, a Linate repülőtér mellett.
A járatokat később más repü­lő­tér­re irányították, és ingatlanjainak értéke megugrott. A média világába 1973-ban lépett be a Telemilano kábeltelevízió-állomás létrehozásával, amelyet eredetileg az általa építtetett lakópark kiszolgálására tervezett.
1978-ban megalapított médiacége, a Fininvest öt év alatt 113 milliárd lírát (1997-es árfolyamon számolva 260 millió eurót) hozott. Az alaptőke forrása máig ismeretlen, a különböző holdingok bonyolult rendszere ugyanis szinte kibogozhatatlan, jóllehet több ügyészi vizsgálat is zajlott a cégcsoport körül. A Berlusconi-féle ügyletekben érintve voltak olyan bankok is, amelyek később gyanús kapcsolatba kerültek maffiakörökkel. A cég országos hálózatot alakított ki helyi televíziókból, amelyek ugyanazt az adást adták, s így tulajdonképpen országos tévéállomásként működtek, jóllehet az olasz jog a nemzeti tévéadást a RAI köztévé monopóliumának hagyta meg. Ekkoriban egyes városokban a bíróság elítélte Berlusconit az országos adásokat korlátozó jogszabály alapján, az adókat lefoglalták, és beszüntették működésüket. A médiaguru azonban jó kapcsolatokat ápolt Bettino Craxival, az akkori szocialista miniszterelnökkel, aki törvényt hozatott a Berlusconi-féle adások legalizálásáról. 1980-ban megalapította Olaszország első országos adású magántelevízióját, amelyet pár éven belül további két csatorna követett.
Pályafutásának talán a leginkább ellentmondásos vonása az egy kézben összpontosuló médiatulajdon és a politikai hatalom. Jelenleg tulajdonosa a három televíziós csatornával és így a nézők nagyjából felével rendelkező Mediaset cégcsoportnak, egy piacvezető hirdetési ügynökségnek és a Mondadori kiadóháznak, amely szintén a legnagyobb Olaszországban. Érdekeltségei vannak a mozi- és a videóforgalmazási üzletben, a bank- és biztosítási szférában is. Több jobbközép napilap és az egyik legnépszerűbb hírmagazin családjának tulajdonában áll. 1986 óta elnöke az AC Milan labdarúgóklubnak, amely sokak szerint fontos tényező a népszerűségében. A Mediaset mérvadó vélemények szerint döntő szerepet játszott politikai sikereiben: híradói és más információs műsorai gyakran tartalmaztak burkolt vagy nyílt politikai propagandát.
A kérdés mindmáig megosztja az országot; a baloldal Berlusconit az állami RAI televízióra gyakorolt befolyásának kihasználásával is rendre megvádolja. Külföldi értékelések pedig a baloldal bírálatait támasztják alá. Berlusconi kiterjedt befolyása miatt az amerikai Freedom House 2004-es jelentésében Olaszország minősítését „szabadról” „részben szabad” besorolásra rontotta le (ezzel a félsziget hasonló megítélés alá jutott, mint Törökország).
Berlusconi a kritikusai szerint pusztán önérdekből lépett politikai pályára, közvetlen szövetségesei előtt több ízben is kijelentette: ha nem kezd el politizálni, börtönbe és csődbe jutott volna. Támogatói szerint azonban Berlusconi elég gazdag, hogy ne kelljen további harácsolásra használnia a politikát – a bírósági eljárásokat tehát csak politikai ellenlábasai akarták a nyakába akasztani, hogy megszabaduljanak tőle.
Történt ugyanis, hogy az 1990-es évek elején Olaszország két legnagyobb politikai tömörülésével – a kereszténydemokratákkal és a szocialistákkal – szemben csökkent a választók bizalma, miután a pártok számos frontembere ellen indultak bírósági vizsgálatok. A közelgő választások előtt általában a korábbi kommunista Baloldali Demokratákat tartották esélyesnek. Ezzel szemben kínált alternatívát a „kommunizmus legyőzése” érdekében létrejött jobbközép koalíció, amelynek 1994-ben Silvio Berlusconi állt az élére, s amely sikerrel töltötte be a két történelmi párt összeomlása után keletkezett politikai vákuumot. A kenőpénzügyek nyomozói állítólag épp kinevezése idején jutottak közel ahhoz, hogy elegendő bizonyítékot találjanak Berlusconi és cégvezető társai őrizetbe vételéhez.
Berlusconi általában showmanként, bohóckodásaival sikeresen leköti a nemzetközi sajtó figyelmét, érdemes azonban tisztázni: nem fasiszta, nem maffiózó, és nem is ostoba marionettbábu. Ellenfelei szerint persze rosszabb mindezeknél, de nekik mégsem sikerült soha ezt a látszólag kormányozhatatlan nemzetet ilyen példátlan egységbe kovácsolni. Gazdaságpolitikáját tekintve Berlusconi leginkább a nyolcvanas évek szocialista miniszterelnöke, Bettino Craxi egyenes ági örököse: az öntudatára ébredő, jómódú középosztály szószólója, aki az egyenlőségpárti eszméket félretéve ultraliberális gazdasági programjával, adócsökkentésével a középosztály népes táborát, főként a vállalkozókat és kereskedőket juttatja előnyös helyzetbe. „Bár társadalmi bázisa számára Berlusconi eljátssza a nagy idealista szerepét, híveit nem érdeklik az eszmék – írja Valerio Evangelisti olasz publicista –, nekik elég, ha a pénzmozgás útjából minden akadályt elhárítanak. Berlusconi egyre inkább összeurópai jelenség.”