A mindössze huszonnyolc éves Norah Jones néhány évvel ezelőtt robbant be a
hazai köztudatba. Dalai korra és nemre való tekintet nélkül szedik rajongóit
szerte a világon. A zongorista képzettséggel rendelkező énekesnő kritikusai
szerint nem is annyira kimagasló tehetség, a hozzáértők szerint viszont egyedi
hangja összetéveszthetetlenné tette a szakmában.
Jones sokak számára egyenesen „divatdiktátor” lett, miután a 2002 februárjában
megjelent Come Away With Me című első albumának, nyolc (!) Grammy-díjjal mérhető
sikerén felbuzdulva követők tucatjai jelentek meg a pályán. Így többek közt a
grúz származású Katie Melua vagy a szintén erre a hangfekvésre „utazó”
megasztáros, Oláh Ibolya. Norah viszont azóta sem változtatott a sikerrecepten:
ugyanazt a finom, de gazdagon hangszerelt, dzsesszes, bluesos, popos, néhol
melankolikus zenét játssza évek óta, amit várunk tőle. Dalai nemcsak
háttérzenének kiválóak, de még a vájt fülűek sem találhatnak benne kivetnivalót,
ha figyelmesen hallgatják. Tessék, itt egy lány, aki nem akarja kivágni a magas
C-t, mint Mariah Carrey vagy Whitney Houston, nem akar nehezen emészthető
dzsesszelemekkel traktálni, hanem egyszerűen csak zenélni akar, át akar adni egy
életérzést, amit beszéddel – minden bizonnyal – nehezebb lenne kifejezni.
Ennek ellenére Jones nemrég a beszéd és a mimika világában is kipróbálhatta
magát: Wong Kar Wai hongkongi rendező őt kérte fel egy igen testhez álló
szerephez. Norah a Blueberry Nightsban egy fiatal nőt alakít, aki hosszasan
keresi az igazi nagy szerelmet, miközben átutazza egész Amerikát, és
természetesen számos bonyodalomba keveredik a nagy „kutatás” során.
Norah életével kapcsolatban szinte kötelezően említendő tény, hogy a híres
szitárművész, Ravi Shankar vére csörgedezik ereiben. Habár az apai támasz
valójában sosem volt jelen az életében, az anno tizenhat éves Geethali Norah
Jones Shankart mégsem a bosszú vezérelte, amikor „önkezűleg vetett véget” atyai
vezetéknevének. Norah mindig is tisztelettel beszélt apjáról, „nagyszerű
embernek” tartja, de nem szívesen elemezgeti családi életüket az újságírók
előtt. Elég talán annyi, hogy kilencéves koráig rendszeresen találkozott
apjával, utána legközelebb csak tizennyolc évesen látta újra, amikor egyúttal
féltestvérét, Anoushka Shankart is bemutatták neki. A ma nyolcvankét éves és
nemrég lovaggá ütött Ravi alig pár évvel ezelőtt hallotta először Norah-t
zenélni, a Grammy-díj kiosztójára pedig küldött neki egy indiai
szerencsekarkötőt, amit azonban a lány nem viselt az ünnepségen.
Norah a szitárművész és Sue Jones egykori koncertmenedzser kilenc évig tartó
kapcsolatának gyümölcse. Míg az apa annak idején a Beatles gitárosának, a
köztudottan a hinduizmus iránt érdeklődő George Harrisonnak a mentora volt,
édesanyja a gombafejűek koncertjeit szervezte.
Amikor Norah négyéves lett, a szülők útjai szétváltak, és ő anyjával Dallasba
költözött. Anyja ettől kezdve tudatosan támogatta Norah zenei pályafutását,
hiszen a kislány tehetsége hamar megmutatkozott: ötévesen templomi kórustag
volt, hétévesen zongoraórákat vett, tinédzserként szaxofonozni tanult,
tizenhatodik születésnapján pedig élete első koncertjét adta egy ifjú
tehetségeket támogató kávézóban. 1996-ban és 97-ben gimnazistaként kétszer is
elnyerte a Legjobb Dzsesszénekes és a Legjobb Saját Szerzemény díjat. Ekkoriban
már egy Laszlo elnevezésű bandában énekelt, amit ő maga „komor dzsessz-rocknak”
nevezett. Érettségi után a dél-texasi egyetem dzsessz-zongorista szakára
felvételizett. Mire a nagy nyilvánosság elé lépett, mintegy ezerórányi
zongoralecke volt ujjaiban, énekóra viszont egy szál se. Ennek ellenére a
műértők szerint sokkal jobban énekel, mint „billentyűzik”.
Norah bevallása szerint gyerekkorában nagy hatást gyakoroltak rá a rádióban
hallott régi zenei összeállítások, valamint édesanyja nyolc lemezből álló Billie
Holiday válogatása. Jones első koncertjén is a gyerekkori kedvenc, Holiday egyik
dalának feldolgozását adta elő.
Bár nálunk csak három lemeze jelent meg, valójában 2001 óta legalább tizenhét
albumot és több mint kétszáz dalt „dobott piacra”. Lemezei igazi hangulatzenét
árasztanak: semmi történet, semmi konkrét üzenet, egyszerűen csak összejöttek a
haverokkal, és néhány zsámolyra huppanva gitárt és dobot kaptak a kezükbe
Dalait hallgatva könnyen megelevenedik előttünk egy hangulatos, szivarfüstben és
brandygőzben úszó lokál látványa, ahol egy fiatal lány énekel zongorája mögött
szerelemről, magányról és mindenféle érzésekről. Ami nem véletlen, hiszen amikor
Norah örökre megvált az egyetemi élettől, első éveit bármuzsikusként töltötte
New Yorkban. „A zene tartott New Yorkban. A zenei életet annyira színesnek,
izgalmasnak találtam, hogy azóta is itt élek.” Ekkoriban alapította saját
zenekarát is Little Willies néven (a kedvenc énekes, Willie Nelson után),
elismert dzsessz-zenészekkel. Jesse Harris, Lee Alexander és Dan Rieser, akikkel
később szólóalbumait is rögzítette. A hobbizenekarnak induló formáció ma már
stabil alapot jelent Norah lemezeihez, melyeknek sikere nem kevéssé múlik
zenésztársain, akik egyben dalszerzők is.
A zenekar vezetője, Lee Alexander a magánéletben már évek óta Norah hűséges
társa. Az apró termetű, törékeny Norah igazi álmodozó: szabadidejében szívesen
hallgat AC/DC-t, halloweenkor rendszerint bolondos ruhákat ölt, de ha tehetné,
egyfolytában csak a brazil tengerparton lazítana vagy görkorizna. Norah élete
leghihetetlenebb eseményének a saját „szerencséjét” tartja. Egy anekdota szerint
már az énekesnő maga kérte a kiadót, hogy állítsák le az eladásokat, mondván:
„Ez már több a soknál!”, ő nem akarja, hogy az emberek csömört kapjanak tőle!
Saját bevallása szerint a gyorsan jött siker miatt többször az összeomlás
kerülgette. Ilyenkor biztos támaszt jelent számára a nála tíz évvel idősebb Lee.
Segítségével eddig mindig visszaszállt a földre, hogy újra az a „kislány”
legyen, akinek minden vágya, hogy legyen egy akkora Cadillacje, amibe az egész
bandát bepakolhatja. (A legjobb rajongói oldal:
http://www.cshvof.com/norah//)
2007. 06. 29. (XI/26)
