Kereső toggle

Legnagyobb alakítását az életben nyújtotta

Michael J. Fox, a szerencsés ember

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A diagnózisom óta eltelt tíz év életem legjobb tíz éve, és szerencsés
fickónak tartom magam” – olvasható Michael J. Fox életrajzi könyvében. Fox, a
nyolcvanas években készített nagy sikerű sci-fi-trilógia, a Vissza a jövőbe című
sorozat kisfiús arcú főszereplője harmincéves volt, amikor először megremegett a
keze, és kiderült: megtámadta a Parkinson-kór



Michael J. Fox csillagot kapott a hollywoodi hírességek sorában

A kanadai származású, százhatvan centi magas, művészi beállítottságú Michael
J. Fox tizennyolc évesen érkezett először az Államokba, Los Angelesbe. A
következő három évben a nyomor küszöbén tengődött, amikor 1982-ben váratlanul
szerepet kapott egy családi tévésorozatban. Ezt az ajánlatot követte ’85-ben a
mindent elsöprő Vissza a jövőbe trilógia főszerepe. Az időutazó Marty McFly
karaktere meghozta számára a világhírnevet.

Fox a második-harmadik rész forgatása közben ismerkedett meg Tracy Pollen
színésznővel, akivel 1988-ban örök hűséget esküdtek egymásnak. Amikor első
gyermekük, Sam éppen kétéves lett, az orvosok egyik napról a másikra
gyógyíthatatlan Parkinson-kórt diagnosztizáltak Foxnál. Ilyen fiatalon ritkán
támad a Parkinson-kór, nem meglepő hát, hogy eleinte ő sem akarta elhinni: az
orvosok mindössze tíz jó évet adtak neki. „Bementem a lakásba. A konyhából a
készülő vacsora finom illata áradt, és hallottam, amint Sam nevetgél Iwalanival,
a barátunkkal és a dadusával. Nem bírtam egyenesen bemenni hozzájuk. Tracy
lépett ki a konyhából az előtérbe. Néma fejmozdulattal intettem, hogy menjünk a
hálószobánkba. Ritkán szoktam ilyen komoly arcot vágni, és Tracy azonnal
leolvasta rólam, hogy nem jó hírekkel jöttem haza… Sírtunk és egymásba
kapaszkodtunk… Mivel halvány fogalmunk sem volt ennek a szörnyetegnek a
milyenségéről, úgy képzeltük, hogy még hosszú évekig nem mutatja ki valódi
agyarait, így azután biztató szavakat mondogattunk egymásnak. A döbbent és
rémült Tracy ugyanakkor annyira összeszedte magát, annyira szerető volt…
Emlékszem, azt suttogta, hogy betegségben és egészségben, és átölelt, és
könnyektől nedves arcát az enyémhez szorította. Jellemző, mi volt erre az első
ösztönös gondolatom: ez valami csapda, biztos van valami kivezető út, csak meg
kell találni. Tracynek ezt motyogtam: minden rendben lesz… Magamnak meg ezt: mi
lesz rendben?”

Hegymenetből lejtmenetbe

Az akkor ereje teljében és karrierje csúcsán lévő színész évekig titkolta
gyógyíthatatlan betegségét. Habár továbbra is keményen dolgozott, díjakat nyert,
egyre inkább az italba menekült, és végül szinte minden kapcsolatot megszakított
feleségével és kisfiával. Az erkölcsi mélyrepüléssel párhuzamosan Fox egyre
inkább a betegség hatása alá került. Állapota fokozatosan romlott, a hosszabb
felvételek már komoly gondot okoztak neki. Michael egyre kevésbé tudta egymás
után többször, pontosan elismételni ugyanazt a jelenetet, mivel a kór főként
mozgásszervi zavarokat okozott nála.

„Hét évig titokban tartottam, tovább nem lehetett. Színész vagyok, állandóan
emberek előtt kell játszanom. Végül a fellépéseim során folyton zsebre tettem a
kezem, nekidőltem a falnak, csak hogy ne tűnjön fel senkinek a remegés. Jöttek
az első híresztelések, hogy valami nincs rendben velem. El kellett mesélnem…”
Végül a kilencvenes évek végén, rendkívüli küzdelmek árán – és nem utolsósorban
felesége kitartó segítségével – öszszeszedte magát, leszokott az alkoholról, és
visszatért a családjához. Ebben az időben hajtottak végre rajta egy sikeres
agyműtétet is, ami a betegséget nem, de egyes tüneteit enyhítette.

Mindeközben a családja is folyamatosan gyarapodott: 1995-ben megszülettek
ikerlányai, Aquinnay és Schuyler, negyvenéves korára pedig megérkezett a
negyedik kis Fox, Esme is. A filmezéstől 2002-ben vonult vissza véglegesen, és
azóta csak a nálunk is vetített Stuart Little, kisegér című gyerekfilm
szinkronhangjaként hallatott magáról a mozivilágban.

„A Parkinsonnak köszönhetem…”

Talán megdöbbentően hangzik, de a ma negyvenöt éves színész – saját bevallása
szerint – sok mindent a Parkinson-kórnak köszönhet. Betegsége lehetőséget adott
arra, hogy értékelni tudja az életét. „Olyan lettem, mint egy jobbkezes festő,
aki kénytelen a baljával festeni. Nem a saját jószántából választotta ezt a
helyzetet, de még mindig fest!”

Michael J. Fox pár éve csillagot kapott a Hollywood Boulvard-on, és kiadta
életrajzi könyvét is, Szerencsés ember címmel. „Ki akartam tölteni a szakadékot,
amely a sztár és a Parkinson-kóros között tátongott. Amióta tudom, hogy beteg
vagyok, minden stádiumon átestem. Düh, megtagadás, depresszió, megszokás. Ittam,
aztán felkerestem egy terapeutát, megoperáltattam az agyam. Ezt mind leírtam.
Meg akartam mutatni, hogy mindez nem volt olyan könnyű, és megmagyarázni, hogy a
betegség által új ember lettem. Én az új életemet próbáltam a hollywoodi,
szappanbuborékszerű élettel összehasonlítani. Megmutatni, hogy vannak ennek a
dolognak előnyei is.”

Fox napjainkban minden idejét családjának és a róla elnevezett
betegalapítványnak szenteli. A nemrég elhunyt Christopher „Superman” Reeve-hez
hasonlóan rendszeresen dollármilliókkal támogatja az őssejtkutatást, és
lépten-nyomon a betegség elleni összefogásra buzdítja az embereket.

„Ha most valaki berontana ebbe a szobába, és bejelentené, hogy alkut kötött –
Istennel, Allahhal, Buddhával, Krisnával, Bill Gatesszel, akárkivel –, aminek a
lényege, hogy a diagnózistól számított tíz évet valami csoda folytán
elsinkófálják, és a következő tíz évben ugyanaz leszek, aki azelőtt voltam –
habozás nélkül kirúgnám az illetőt” – nyilatkozta a színész egyik interjújában.

Olvasson tovább: