Kereső toggle

Hegedűs a csúcson

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Százmilliók láthatták, hallhatták magával ragadó hegedujátékát a torinói olimpia mujegén. A világhíru zenészt – szokás szerint – Magyarországon éri a legtöbb kritika, irigy megjegyzés. Élettörténetét megismerve azonban kijelenthetjük: Edvin Marton boségesen megfizette a siker árát. 

Az idei torinói téli olimpián szó szerint te is a jégen „táncoltál”. Milyen érzés volt 280 millió ember szeme és füle láttára hegedülni?

– Az én forrásaim szerint legalább 500 millióan követték a záró gálamusort. Nagyszeruen éreztem magam. Ha jól tudom, magyar zenész még nem játszott ennyi ember elott. 

A komolyzene és a könnyuzene határán mozogsz, úgynevezett „cross-over” mufajban. Ez mit jelent a te esetedben?

– Instrumentális dallamvilágot ötvözök a mai, modern pulzáló ritmussal. A New York-i Juilliard School of Music-ban, a világ talán legjobb zeneiskolájában volt egy dj szakos barátom, neki köszönhetem, hogy megéreztem ezt az új stílust. Én egy 21. századi hegedus vagyok, aki ma gondolkozik, ma érez, s ezt akarom kifejezni a színpadon is. Ma digitális, elektronikus hangszerek állnak rendelkezésünkre, amiket használnunk kell, hiszen ezek tükrözik a jelenkori életérzést. Ha Mozart most élne, biztosan o is ilyen zenét játszana. Minden zeneszerzo újított a maga korában, ha nem tették volna, talán ma is gregoriánt, vagy Lassus muveit énekelnénk. Mufajomon belül annyiban vagyok más, hogy én nem csak reprodukálom a dalokat, hanem vannak saját feldolgozásaim, illetve szerzeményeim, olyan stílusban, amit fel merek vállalni.

Mirol szól ez a zene?

– A zene mindig érzelmekrol szól. Persze, sokféle mufaj van, és én a show, a szórakoztató zene irányába indultam el. Ez sok mindenbol tevodött össze: a Szovjetunióban a szigorú technikát és a kemény hangzást tanultam meg, Bécsben és Budapesten lágyult a hangzás, európaibb lettem, New Yorkban pedig a show-elemek fontosságára jöttem rá.

Sokszor elmondtad már, hogy nálatok „családi vonás” a hegedülés, így neked sem volt más választásod. Kényszerpálya volt?

– Ez nagyon régen kezdodött. Óvodás korban szerelmes lettem egy lányba, és azon gondolkodtam, hogy szerenádot kellene neki adni. A szüleim buzdítottak, hogy a hegedu egyébként is legközelebb áll a szívemhez, így rövid idon belül eljátszottam neki a Süss fel napot, amiért puszit kaptam. Úgy gondoltam, nem is olyan rossz ez a hegedülés. 

Meddig volt ilyen rózsaszínu a kép?

– Még akkor is az volt, amikor nyolcéves koromban felvételiztem a moszkvai Csajkovszkij Központi Zeneiskolába, ahol 500 gyerek közül egyet vettek fel. Ez a volt Szovjetunió kollégiummal egybekötött központi zeneiskolája volt, ahová csakis a különleges tehetségek kerültek be. Gondolj bele, egy 250 milliós országban annyi gyerekbol engem vettek fel. Ez számomra kisebbfajta csoda volt, mivel nagyon távoli helyrol, Kárpátaljáról, Nagyszolosrol származom, ahol általában a gyerekek
annyit tudnak a zongoráról, hogy három lába van.

Nyolcévesen 1700 km-re az otthonodtól, hogyan élted túl ezt az idoszakot?

– Napi két órát utaztam HÉV-vel mínusz 25 fokban. Tizenhatan voltunk egy szobában, ráadásul 9-14 évesek között, akik arra kényszerítettek minket, hogy mossuk a zoknijukat, takarítsunk utánuk. Sot, ha gyakorló termet akartunk, hajnali ötkor kellett kelni. Szörnyu körülmények voltak, és annak ellenére, hogy rossz volt a koszt, mindig repetát kértem, hogy ne legyek éhes. Édesanyám mindig sírt, amikor errol írtam. Karácsonykor és nyári szünetben látogattam haza.

Nagyon kellett szeretned a hegedülést, hogy ilyen körülmények között megmaradj. Milyen szenvedély hajtott téged nyolcévesen?

– Ezt csak azok értik meg, akik a volt Szovjetunióban éltek. Gyakorlatilag minden ember álma az volt, hogy kijusson külföldre, de erre csak a sportolóknak és a zenészeknek volt esélyük. Sokszor sírva néztem az ablakból a focizó társaimat, de én nem mehettem ki, mert gyakorolnom kellett. Úgyhogy elmondhatom, gyerekkoromban fizettem meg a mostani sikereim árát.

Hány évet töltöttél Moszkvában?

– Nyolcat, 17 éves koromig, majd ugyancsak ösztöndíjjal Magyarországra jöttem, szintén kollégiumba, de ott már csak hatan voltunk egy szobában. Ennek a „soklakiságnak” annyi elonye van, hogy egyaránt beszélek oroszul, magyarul, németül és angolul. 

Többnyire úton vagy. A család hogyan viseli a hiányodat?

– Már megszokták. Szüleim boldogok, hogy megtaláltam az életcélomat. Nagyon szeretek utazni, bár a ki-be pakolás mindig lefáraszt. Ugyanakkor a legnagyobb örömmel mindig Ferihegyen szállok le.

Régi egyetemista társaid szerint mindig is a saját buvkörödben éltél. Ez mit takar?

– Talán azt, hogy nem csak a kötelezo órákra mentem el, hanem mindig többet akartam. Egy napom se telt el úgy, hogy valami többet ne csináljak, például nyelvet tanultam. Nyilván nehezteltek a társaim, hogy nem volt idom rájuk és a bulikra. 

Vannak álmaid?

– Nincsenek. Szeretem a klasszikus zenét, mégsem az az életcélom, hogy még huszadszor is eljátsszam a Mendelssohn-hegeduversenyt. Leginkább az foglalkoztat, hogy miként lehetne a saját egyéniségemet is belevinni abba a zenébe, amit játszom. Csak annyit szeretnék, hogy színpadon lehessek minél tovább és minél többet. Ez egy állapot, a lelki boldogság állapota. Vannak fellépéseim, új dallamokat írhatok, ez éltet. Ami a jövot illeti, mindenképpen szeretnék családot, gyerekeket, akiket jóra nevelhetek. Szeretném átadni a tapasztalataimat, hogy a gyerekek még többet és kreatívabban élhessenek. 

Számodra mit jelent a siker, a pénz?

– Engem maga a játék motivál. Ha csak pénzt akarnék, akkor inkább vennék egy pohár-fröccsönto gépet. Nem mondom, fontos a pénz, mert a villanyszámlát nekem is ki kell fizetnem. 

Ha nem lenne a zene és a hegedu, mivel foglalkoznál?

– Fogalmam nincs. Én ehhez értek. 

Kárpátaljai Paganini

Edvin Marton, eredeti nevén Csury Lajos, kárpátaljai magyar család fia, aki három- évesen kezdett hegedülni. Hétévesen elso díjként tíz rubel, azaz 250 forint értéku ajándékot nyert egy országos versenyen. Húszévesen tehetsége elismeréseként a svájci állam megajándékozta egy közel négymillió dollár értéku Stradivari hegeduvel, amibol összesen nyolc darab van használatban a világon. Párhuzamosan tanult a budapesti Liszt Ferenc, a bécsi és a New York-i zeneakadémiákon, mára bejárta az egész világot.

Húszévesen elso díjat nyert a montreali nemzetközi hegeduversenyen, és ugyanebben az évben megjelent elso lemeze, amit azóta két másik is követett. Rómában aranymedált kapott a Foyer de Artisetes nemzetközi díjkiosztó ünnepségen. Hegedült és zenét írt az athéni, a torinói olimpiára, a birkózó vb-re és a Monte Carlo-i tuzijátékra. A mukorcsolyabajnok Pljusenkót éloben kísérte, és a „páros” olyan sikert aratott világszerte, hogy Amerika legnagyobb televíziótársasága, az ABC filmet készít róluk.

Olvasson tovább: