Kereső toggle

Pongó a valódi világban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kállai Ferenc Kossuth-díjas színművész egy alkalommal állítólag megpróbált beelőzni a filmgyár büféjében, a pultos azonban rászólt: tessék visszaállni, mert soron kívül még a Pongó művész urat sem szolgáljuk ki. „Pongó művész úr”, polgári nevén Lassan Zoltán a Big Brother első szériájában tűnt fel. A komlói fehérnemű-kereskedővel a valóságshow-ról és a valóságról: sikereiről, válságáról és terveiről beszélgettünk. 



Pongó Till Attilával a Big Brotherben… Fotó: MTI



…és napjainkban saját üzlete előtt Fotó: Vörös Szilárd

– Miért jelentkeztél a Big Brotherbe?

– Azt gondoltam, meg tudja mutatni magát az ember, hogy mit csinál, mi a közlendője, tehát át tud adni valamit a nézőknek. Abszolút nem számítottam rá, hogy így vágják össze az anyagot, ahogy összevágták. Megrökönyödve és csodálkozva láttam, hogy mi került adásba, mert még a vicces dolgokat is agreszszívvá tette a televízió. 

– Például? 

– Mondjuk fél órán keresztül beszélgettünk Itivel, jó hangulatban, lazán. Egyetlenegyszer mondtam neki valamire, hogy „te hülye vagy”. Na most, ezt az egy mondatot kivágták, és ez került be az esti összefoglalóba. A nézőnek meg az jött le, hogy milyen agresszív ez a Pongó. Gyakorlatilag betűkből tudnak szavakat összerakni. De hát ez a televíziózásnak a lényege, és az emberek nagyon meg vannak vezetve: elhiszik, hogy minden igaz, miközben minden manipulált. 

– Meddig voltál bent? 

– Hetven napon keresztül, én voltam a negyedik vagy ötödik kieső. 

– Ez az a sorozat, amelyikben a BB Évi nyert? 

– Igen, ő nyerte meg. Hát, az Évi egy egyszerű ember. 

– Milyen alapon válogattak össze benneteket? 

– Pszichológiai szempontból. Van hat férfi és hat női típus, ez alapján választották ki a megfelelő karaktereket. A mimóza típusból a legmimózábbat, a szép, de buták közül a leginkább ellentmondásost, és így tovább. A lényeg, hogy minél sarkosabb legyen, mert ha mondjuk tizenkét egyforma embert tesznek be egy valóságshow-ba, az nem ér semmit: nem lesznek konfliktusok. 

– A feleséged hogy engedett el? Nem félt, hogy összezárnak egy lakásba hat vadidegen nővel? 

– Nem tudta, hogy miről van szó. 

– Nem estél kísértésbe? 

– Figyelj ide, nekem első a család. 

– Évekkel a történtek után mi jut eszedbe a Big Brotherről?

– Egy nagyon durva dolgot mondok: igaz, ez luxuskörnyezet volt, de engem a második világháborús táborokra emlékeztetett. Találkoztam egy úriemberrel, aki annak idején Recsken raboskodott, és ő is azt mondta, hogy miközben bennünket nézett, figyelte, hogyan alakulnak közöttünk az emberi kapcsolatok, a recski tábor jutott eszébe. 

– Kívülről úgy látta, mintha ez egy luxus fogolytábor lett volna? 

– Igen. És beszéltem egy kilencvenéves hölggyel is, aki azt mondta, Auschwitzban éltek át hasonló konfliktusokat a fogolytársaival, mint mi a villában. Nem akarok senkit bántani, de a gyengébb jellemek a mai napig nyögik ennek a műsornak a pszichológiai következményeit. 

– Tartjátok a kapcsolatot? Vagy honnan tudod? 

– Az újságokból. Gyakorlatilag az Éva is tönkrement, mert előre senki nem tudta, mi lesz ebből. Iti, az a nagydarab srác még sokáig visszajárt a házhoz éjjelenként, teniszlabdákat dobált be. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy kiszavazták. Popey motorbalesetet szenvedett, majdnem meghalt, és a többieknél is bejöttek kisebb-nagyobb negatív dolgok. Teljesen úgy néz ki, mintha meg lett volna átkozva ez az egész csapat valami oknál fogva. Ezt csak idézőjelben mondom. 

– Volt olyan egyezmény, amit megszegett a tévécsatorna? 

– Nem, a csatorna korrekt módon bánt mindegyikünkkel, az adás után is. 

– Akkor mi okozott ennyi csalódást? 

– Figyelj, hogyha neked azt mondják, hogy te vagy a jó, meg te vagy a szuper, meg elismert, meg sztár, és egyszer csak erről a szintről leesel a nullára, mit tudsz csinálni? 

– Úgy tudom, történtek az adásban is durva dolgok, szexjelenetek és más erkölcstelenségek. Árpa Attila, a Való Világ producere be is vallotta, hogy a nézettség érdekében időnként még prémiumot is ajánlottak a szereplőknek. 

– Igen, a Való Világ így működött, de minket abszolút nem befolyásoltak ebben. Azt hiszem, a Renato és az Éva között volt valami, de könyörgöm, én nem vagyok televíziós rendező, nem az én feladatom volt, hogy ezt az anyagot összeállítsam. Itt Kossuth-díjas emberek dolgoztak. 

– Úgy hallottam, az adást követően te is megbetegedtél, és állítólag a két dolgot összefüggésbe is hoztad egymással…

– Ezzel kapcsolatba nem igazán kellene leírni semmit. Van egy néger közmondás, hogy „ne add a más hátára a te problémádat”. És én abszolút ilyen vagyok. Voltak válságaim, komoly dolgok, de túlmentem ezen. 

– Jó, akkor beszéljünk a jelenről. Mivel foglalkozol mostanában? 

– Végül is hatéves korom óta valamiféle művész akartam lenni, és ez azóta sem változott. Gyerekkoromban dobolni tanultam, aztán rendőr lettem, de az utóbbi tizenöt évben vállalkozóként dolgozom. 

– Mi van a művészettel? 

– Alapítottam egy zenekart itt Komlón, koncertezünk, ha minden igaz, Japánban is fogunk játszani. 

– Hogyhogy? 

– Felfigyeltek ránk, ugyanis a társammal, akit Antonionak hívnak, Guiness-rekordot állítottunk fel: 24 óra alatt 12 dalt írtunk egy szál szintetizátoron és dobon. De úgy, hogy kívülről megadták a témát és a zenei műfajt, amihez tartani kellett magunkat. Például azt mondták, írjatok egy diszkószámot arról, hogy „szeretem a csokit”. Itt a szöveg, olvasd el!

– „Az apukám megmondta, nem leszek így jó kislány, a nagypapám megmondta, nem mehet ez így tovább, az anyukám elmondta, hogy mit csinál a többi lány, de én akkor sem falom fel a csokikát.” Ezt te írtad? 

– Persze, de úgy, hogy négy óra alatt megírtunk tizenegy számot. 

– Negyvenegy éves vagy, ugye? 

– Igen. Vagy volt olyan feladat is, hogy írjunk egy lírai olasz dalt a pizzáról, vagy egy rockszámot a füstös színpadról. Tessék a dal a pizzáról! 

Nézzük: „A pizzám oly jó, akár egy jó szó, de a jó szó pizza nélkül nem jó. A tésztája omló, hazája Italiano, prego, prego, Don Pongo, oh oh.” 

Egyébként a dallama is kőkemény, majd a kocsiban meghallgatjuk. Antika írta, ő különben csodagyerek, és nagyon hasonlít a Renatóra, a Big
Brother-esre. 

– Az ilyenkor előny? 

– Nem tudom.

Olvasson tovább: